#229

Megvolt a karácsony a szüleimmel, tudtam, hogy rettenetes lesz, végül másképpen lett az, mint amire számítottam.

Apám a demencia mélysötét bugyraiba merül, de valahogy senki nem akarja ezt látni, vagy nem meri, hadakoznak vele, úgy kezelik, mint aki még ellenfél, akivel még vitázni kell, akitől még félni kell, én már látom őt, ahogy haldoklik, és sírni fog a kórházi ágyban, félni, és akkor elég lesz neki annyit mondani, hogy á, dehogy, nem fogsz meghalni, és elhiszi, aztán annyit, hogy persze, ügyes voltál, persze, emlékszem, hogy gyerekként azt mondtam, és odabújtam, és el fogja hinni, mert már nem látja a hazugságot, és nem fogja érezni azt sem, hogy inkább viszolygok, és éppencsak megérintem a kezét, ő viszont kapaszkodni fog, és még kevesebbet fog fel a világból, annál is kevesebbet, mint most. És ahogy én látom ezt, úgy érezheti bárki, aki csak találkozik vele, talán csak nem akarja megfogalmazni így.

Aztán persze azon rágódom, vajon melyikünk játszmája igazibb. Talán öcsémé, aki nekifutott a szélmalomnak, aki kiborult karácsonyt ünnepelve az egész család előtt, és beolvasott az öregnek, hogy tönkretette anyámat, hogy mindent eliszik, hogy minősíthetetlenül beszél, él, viselkedik, és akinek apám csak fröcsögéssel tudott válaszolni, ó, nekem már erős a lelkem, egészen sokszor lepattannak rólam ezek a vaktában eleresztett, de rosszindulatukban, esetlegességük miatt mégis sebző odabaszásai, nem csak a tartalom tud fájni, hanem hogy valakiből, akihez nekem ilyen szoros vérségi közöm van, abból ilyen feneketlenül áramlik kifelé a primitív, önző bántás, szóval kellett a lélek erősítése, és öcsémnek is kell, mert még most is sebződött, és végül összepakoltak gyerekestül, és leléptek, öcsém szerint a gyerekei azóta hősként kezelik, talán megérte.

Talán én teszem rosszul, hogy tárgyként nézek rá, utcasarki hajléktalan bácsiként, Mónika show szereplőjeként, akivel nem lehet mit tenni, hatáskörömön túl van az egész, ki kell kapcsolni a tévét, szánakozni, ahogy képes vagyok megsajnálni a 90 éves háborús bűnösöket, csak mert a testük már kezdi felmondani a szolgálatot, persze, van bennem szánalom, csak egy szobában nem akarok velük lenni, nem vicces a Mónika show, ezen nem tudok nevetni, se a mémeken, semmiféle demencián, itt valahol jobb sorsra érdemes emberek (ezt egyszerűen hinnem kell, hogy az állandó rossz érzet, az irigység, a kielégítetlen kontroll vágya miatti acsarkodás nem jó sors, és ilyenné válik valaki, nem így születik, nem ez jár leosztva) sorsa már egyértelműen megváltoztathatlan, az anyámén még rágódom, mit lehetne kihozni belőle, hogy a konstans rettegés hol apámtól, hol attól, hogy még apám sincs, és anyám végképp elvész, örökre eltéved a ház előtt, az utcán, mert nem biztos benne, hogy balra kell menni, vagy jobbra, hogy ebből van-e kiút.

És ahogy ezen rágódtam, bevillant, hogy tényleg csak foszlányokra emlékszem a gyerekkoromból, csupa bántás, ami felmerül, rossz pillanatok, de valahol a múltban léteztek azok a szüleim, akik például idióta ambícióból, de kisírták nekünk, hogy legyen zeneiskolai különóránk, szociálisan támogatva, azaz ingyen, és 14 évesen le tudtam venni a könyvespolcról Joseph Hellert, ki vette meg azt a könyvet és miért, ki dobta fel magát a levegőbe, a fénybe a vízből, hogy valahogy haladjon előre, felfelé, szemben a folyásiránnyal, de hiába, mert nem jött össze a letérés a kódolt útról, szabadulás a kódolt haláltól. Én is visszaúszom évről évre abba a lepukkant, linóleumos, negyedik emeleti lakásba, ahol a szüleim előtt hozzájuk képest gyorsított úton lett öngyilkos egy idős házaspár, ez a legenda járja, egyelőre én is csak kivetem magam a levegőbe, a fénybe, valamire csak elég az erőfeszítés.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s