Képzeljétek, írtam egy verset, ki tudja, mióta az elsőt, olyan is, nem igazi vers, csak versike, dalocska, kézzel készített képeslap, kifolyt a technokol, amit aztán mepróbáltam elkenni, de egy vékony csík csak ott maradt, beleragadva a glitter, na hát ilyen, de szívből készült meg egyebek, hogy köszönet és ilyesmi.
A lista
Lukas zsebembe vesztve,
hátracsúszva, keveredve,
gondosan négyrétbe hajtva,
leírva a lényeg rajta,
hogy ne maradjon el semmi,
kinek még mit kéne venni,
adni, gondolni, tudni,
szeretni, figyelni, jutni,
fűt és fát, édeset, sósat
kitaláltat és valósat,
csendet, türelmet, szépet,
repedtet, így is egészet,
időt, együtt, magamban,
tettben és gondolatban.
Megfogom, elérhetetlen,
négyrétbe hajtva zsebemben,
lecsúszva, merülve mélybe,
zizegő nem-feledésbe.
Ne vesszen többé a lényeg,
összemosom az egészet,
majd viselem, rejti kabátom,
nemlét és öröklét határon.
nimbusz 
Hát ez milyen szép 🙂