#223

Valamiféle stabilitás (vagy legalábbis a láb megvetésének) jele, hogy ma, amikor a fiúk elaludtak (ó, igen, kezd visszatérni ez a szép szokásuk), nem aludtam, nem olvastam, hanem elkezdtem rendet rakni. De nem ám a világ átstrukturálásába kezdtem bele, a ruhák szelektálásába, a könyvek tematizálásába, egyszerűen csak néhány polcnyi felhalmozott szart ritkítottam meg.

Nagyon szeretek vackokat halmozni: apró tárgyakat, fecniket, vonatjegyet, képeslapot, régi CD-t, porcelánnyulat, kavicsokat kilószám, leszakadt gombot, azon felül még az utcáról is képes vagyok felszedni olyasmit, amiről azt hiszem, hogy lelke van, pl. egy időben többször találtam szerencsesüti üzenetet a földön, egymás után többet hetekig, aztán elvágták, vagy már én nem voltam befogadó, és nem volt rájuk szemem.

Viszont immár sokan vagyunk egy kis térre, és átfordult bennem a vágyakozás, nem akarok annyi hívótárgyat, amelyeket ha előveszek, akkor betöltődnek az emlékek, most már teret akarok és biztonságot, olyan zugot, ahol a dolgam egyben, érintetlenül megmaradnak akár tárgyként, akár a fejemben, ahol vigyázni tudok rájuk. Leéltem életem első felét, és már látszik, hogy olyan sűrű pillanatok jutnak nap mint nap, és olyan könnyű őket valahogy rögzíteni, újra előhívhatóvá tenni, hogy elkezdtem könnyebb szívvel lemondani régebbi emlékekről, mert tudom, hogy az újabbakat sem fogom később leporolni.

Már nem érzem árulásnak, ha kidobom a kakasos nyalókát, vagy ha valahogy megszabadulok a fél kilós üvegtömből, amit régi kollégám esküvőjén kaptunk mindannyian, belegravírozva a pár neve, a tömb brilliáns alakú, az egyik vége szúrós, drága és teljesen haszontalan dolog, ráadásul gyerekek kezében veszélyes is. És ha meglátom a tömböt, nem az jut eszembe, milyen volt a lagzi (istenigazából ez egyáltalán nem jut már az eszembe), hanem az éjszaka tavaly, amikor az exkolléga felhívott, ne ijedjek meg, de Kopnak balesete volt.

És már előttem az egész fél évnyi harc, ahogy másnak próbáltuk visszahívni a memóriáját, a jelenlétünk volt a vacak, a limlom, ami majd újra aktívvá teszi a régi, összezilálódott kapcsolódásokat, a sors fintora, hogy Kop mindig is minimál élettre törekedett, olyan kevés tárgyat akart birtokolni, amennyit csak lehet, ami titok, privát kincs az életében, az legyen mélyre temetve, atombiztos jelszóval védve, most, a hazaköltözése (azaz a világba való visszatérése) után fél évvel sem emlékszik a régi jelszavaira, és így nem fér hozzá korábbi levelezéséhez, kódjaihoz. És most megjelenik előttem az az önző érzés, amit éreztem az ágya m,ellett, amikor még nem tudtuk, így marad-e örökre, vagy lassan visszatér, és kicsit megsirattam vele azt is, hogy a fejében süllyed a mélybe sok közös évünk; cserébe lettek közös emlékeink, amelyekre csak én emlékszem vissza, ő csak részt vett bennük. Egyszóval az üvegtömbnek mennie kell.

Most más vacakok ideje van, olyanoké, amelyek nem a múltból kanalaznak elő valamit, hanem amik a jövőben lesznek értékesek. Ezt adja, hogy gyerekekkel élek együtt. Kidobhatatlanná váltak nemcsak a már megfejtett ördöglakatok, pakli kártyák, matricacsomagok, hanem ismeretlen eredetű műanyag alkatrészek, amelyek egyszer még életfontosságúak lesznek a vonat, autó, tudomisénmi elindításában, külön gyűjteményem van a Brifkóban (anyámnak is volt, szintén tele szarokkal, viszem ezt a családi stafétát) könyvből leszaggatott darabokról, elforgatható daruk, kihajtós ablakok, kisállatok rejtekhelye, veszekedés közben csíkban kiszakadt oldalak, arra várnak, hogy egyszer majd rendberakjam a könyvet. És ott vannak azok a tárgyak, amelyeket egyszer már szent tehénként hurcoltak, vittek kádba, ágyba, bölcsibe, oviba a fiúk, aztán elhasználták, eldobták őket, de bármikor újra eljöhet a reneszánsz, és akkor kurva fontos lesz megint az a kis zöld drótdarab, amit Marci a földről szedett fel, és heteken át vitt magával mindenhova, és még nem lehet tudni, kinek a lelkében lesz kampó, és húzza majd őt vissza a demencia ködéből, amikor már a reggeli teljesen homályba vész, de a kis, zöld, hajtogatott plazmafegyver gondos elpakolása, és a sárga hátizsákok baktatása az úton friss lesz, mintha éppen most történne.

Így aztán a zöld drót marad, egyelőre, de ha végül valahogy elkallódik, az üvegtömb sorsára jut, akkor legalább itt megvannak, haszontalanságuk teljes pompájában.

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s