#222

Ma megint fos, hitvány anyának éreztem magam, a gyerekek köhögnek, folyik az orruk, de ez a hetem még húzós, ma már jut idő itt okoskodnom, de nem engedhettem meg magamnak azt, hogy otthon tartom őket, és utána orvoshoz kell menni igazolásért, aki pláne ráhagyással kiírja őket egy hétre – bár már egy ideje nem teszi, hanem rám hagyja, mert látja, hogy paraanyu úgyis akkor viszi őket, ha eléggé meggyógyultak, ennek persze ellentmond, hogy ma betoltam az orrcseppet, a Ventolint, és mentek oviba. De mivel szerintem kicsit betegek, ezért ebéd után hazahozom őket. Így nem hiányoznak, nem kell igazolás, nem kell elmenni megmerítkezni a baszott nagy vírus-és bacilusgyűjtőbe, úgynevezett gyerekváróba. I. vitte be őket, és neki megsúgta az óvónő, hogy én bizony túlparázok mindent. Más gyereket simán ott hagynak ilyen állapotban. Más gyerek talán nem asztmásodik be sima náthától. Más gyereknek más az anyja más sérüléssel.

Habár ugyanazzel az érzéssel indultam el, azért tegnap remek volt a szabadság, menetrend szerint mentem egyik helyről a másikra, és mindenkit szerettem, akivel csak találkoztam, van, akit eleve, van, akit pedig éppen akkor, mert együtt tudtunk nevetni a fodrászommal (ez tényleg csodás élmény, ő az első, akinél nem érzek a folyamatos kínos feszengést), és a fogorvosommal is felüdítő volt találkozni (na, ő meg már jó ideje Facebook friend, és lájkolgatjuk egymás családi fotóit), és szerettem az embereket az edzőteremben, szerettem hangosan röhögni a bénázásunkon a GFlex szalaggal, és szerettem a sokszínűségüket is, hogy vannak klikkek, a rezidens orvosok a bulit beszélik meg az egyik teremben, a 40-es nők éppen dühösek egy szép, fiatal karatés lányra, aki tüntetően nem köszön, királynőként vonul, flörtöl vele az edző, aki egy kis Joey, csak nem olyan vicces és érzékeny, de how you doin’, és tényleg majd minden nővvel, és baszki, még velem is, ami valójában szórakoztat, bár még mindig le van ez a szex csavarva nálam, és nem tudok mi egyebet kezdeni vele, mint elteszem a zsetont, és szerettem belenézni a tükörbe, mert az edzőruhámban éppen olyan badass vagyok, amilyen lenni szeretnék, és szerettem a középiskolás karatés lányokat az öltözőben, akik szintén badass lányok, közben pedig annyira nem, hogy a szív összeszorul (“csak baszd meg, apám nem tudja, hogy én néha hánytatom magam”). Más történetek tegnapról nem elmesélhetőek.
Mert én nem vagyok olyan bátor vagy könyörtelen, mint Knausgard, miközben nagyon szeretem az első kötetet, és rájöttem, hogy szeretnék én is ilyen író lenni, aki megírja a teakészítés menetét, egy-egy pillanatnyi jelenetetet, meglesett képet más emberekről, majd mellé, elé három mondatban, két oldalon valami fontosat úgy, hogy onnantól már nem tudom az ő formájától elszakadva gondolni, érezni, és nem is ilyen író akarok lenni, hanem szeretném, ha bennem is lenne késztetés, hogy írjak.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s