#221

A fotó elé ide illik A. története (aki ha olvas még, most fejben kijavíthat), talán egy temetés volt, amikor a távoli rokonnal találkoztak, és utána együtt utaztak haza vonaton, egy idő után (nagyon hamar) elfogyott minden felvethető téma, a távoli rokon kínosnak érezte a csendet, hát kivártatva megtörte azzal, hogy elővett néhány papírt a táskájából: “A leleteim.”.

Nincs kínos csend, csak tele az életem sűrű pillanatokkal, apró-cseprő teendőkkel, amelyeket itt rekonstruálni nemhogy 1:1 arányú térkép lenne, de még sokkal több munka, mint amennyi nettó/bruttó élet:

A péntek reggeli különös srác, aki majdnem a zebrán állt az Andrássyn, de inkább az úttesten, az arca, a kifejezés rajta, az volt furcsa, ahogy a zsebeiben keresgélt, tovább siettem, késésben voltam, aztán jobbra néztem, be az egyik utcán, akkor megláttam, hogy napkorong egészen szürreális volt a szürke égen, meg sem próbálom leírni, az talán több kép róla, hogy egyszeriben megértettem a fiú arckifejezését, ő is a napot látta, és próbálta véglegessé tenni, ekkor meg kellett állnom, hátrafordultam, és láttam, ahogy a fiú éppen a telefonjával fotóz.

A rádöbbenés, amikor parcellatárs fiú a kiskertből, akinek ugyanaz a neve, mint nekem, de ha látom, legkevésbé én jutok eszembe, inkább ő maga, szeretnivaló ember egyébként, és társalgásához képest egészen más, másképp remek (pl. kibomló, hosszú), szellemes leveleket ír a kerti levlistára, amelyek aztán válasz nélkül maradnak, nem száll be senki, én sem, de mindig bólogatok magamban, és a tegnapi levele kapcsán valahogy elkapott a rádöbbenés, hogy vajon tudja-e, mennyire jók a levelei, mutatja-e a csend az örömöt, amit jelentenek, gondolom, másoknak is, nem csak nekem, és ha egy kicsit is hasonlítunk, akkor biztosan aggódik magában, miután eleresztett egy ilyen kis papírhajót a semmibe, szóval ma visszaírtam, csak úgy, hogy lássa, vannak boldoggá tett olvasók.

A hajláktalan néni a Király utca sarkánál, aki mindig reménykedve várja tőlem, hogy vegyek Fedél nélkült, és mivel már vettem négyszer is, egyre inkább reménykedik, ha lát, ami csapda lehetne, de a néni olyan kedves, hogy vele ki tudtam szállni az ördögi körből, hogy vagy ridegségbe és távolságba meneküljek, vagy lelkismeretfurdalástól hajtva újra meg újra feleslegesen megvegyem az újságot, nem, megmondom neki, hogy most nem, de majd máskor, ő ma elkapott a sarkon, és mondta, hogy van itt egy könyv, hogy azt nekem gondolta, én pedig udvariasan vártam, hogy mit fog előhalászni a táskájából, és kicsit tartottam tőle, hogyan fogok visszautasítani valami jó állapotú Berkesi Andrást, de nem, a könyv, amivel előállt, ez volt, és nem tudom, honnan tudhatta, hogy ezt én tényleg megveszem, de ha más nem, már ez a hite elindította a Pygmalion- effektust, így aztán ma jótékonykodtam is.

A fotó, amit a poszt elején még ide szándékoztam tenni, már jelentőségét vesztette, jó képet sem sikerült készítenem (magamhoz képest sem), de persze bevágom, vállalva a mániákusság vagy legalábbis túlzott bogarasság címkéjét.

Szóval a fotón mindenféle utcán talált vacak szerepel. Legok, fél fülbevalók, strassz, fityegő. A kis tál kakukktojás, azt néhány évesen találtam a homokozóban.

Ilyen poszt, ilyen fotó után szinte szégyellem leírni, de igazából nem tehetek máskép, mint hogy így fejezzem be a szöveget: “A leleteim.”

 

 

 

1 thought on “#221

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s