#218

Még mindig nem alszanak. Úgy értem, reggel beszenvedem őket az oviba, rohanok dolgozni, onnan rohanok az oviba, így is a sereghajtó csapatként megyünk haza, otthon játék (anya, jön a kaki, kééész vagyok, anya, nekem is jön, hiszti, mert foglalt a wc, közben a két macska is beszarik), viták elrendezése, vacsora, fürdőkádba bekönyörgés, fürdőkádból kikönyörgés, fél óra mesenézés (“Éles hang szól, jelzi már” – annak, akit érint), az én gépemről, de legalább addig tudok mosogatni, utána hiszttérikus jelenet, miért nincs több mese, minden egyes este, amikor szépen elmondom, hogy hány mese lesz, és nem, nem lesz több, nem lesz hiszti, neeem, biztos nem lesz, igeeen, aha, aztán persze lesz hiszti, (rituálé? vagy mi ez?), alváshoz bevonulás (bevonszolódás, bekönyörgés, besiránkozás), és mindjárt itt a nyugalom, de hopp. Hallga csak. Marci kijön, ő éhes, Tomi szomjas, jön a pisi, nem álmos, játszani szeretne, újra meg újra kijön valamelyik, hirtelen lett nyuszi pajtás meg Makapaka (annak, akit érint 2), kétnaponta cserélődő örök barátok (aztán eldobva, mint a rongy), hol is vannak, kellenek az alváshoz, már 10 óra, már fél tizenegy, végül én is bemegyek, az igazázól finom, összevackolódni, ilyenkor azért viszem magammal a Kobot, hátha, és néha tényleg marad kis időm olvasni a sötétben, de legtöbbször csak rajta alszom. Szóval végül is alszanak.

Így aztán ne írok ide, nem írok senkinek, csak annak, akinek nem szégyellek (akinek éppen nem szégyellek) pár sort küldeni, nem pedig értelmes szöveget, olyat, ami nem csak azt jelezné, hogy ott a másik a tudatomban, de azt is, hogy komolyan foglalkoztatnak a dolgai (ami pedig így van, csak jelezni nem tudom). (Eddig ült Marci az ölemben gépelés közben, de rám mosolygott a szerencse, és most kicsit játszik a tesóval, kár, hogy már rég fürdeniük kellene, csak az anyjuk életet él.

Ábrándozom néha, mit szeretnék ajándék gyanánt karácsonyra, és egy vicces (kacagtató) listát kezdtem el fejben. Egy ideális pillanat leírását, ilyen paraméterekkel, hogy:

  • be van fizetve minden csekk,
  • mindenkinek le van vágva a körme,
  • van itthon fair trade kakaópor,
  • van itthon macskaalom,
  • mindenki volt mindenféle orvosnál,
  • meg van varrva a fekete garbó,
  • mindenkinek írtam,
  • rend van az evőeszközös fiókban,
  • le van olvasztva a fagyasztó (ami már nyithatatlan a vastagra hízott jég miatt),
  • stb.

Aztán rájöttem, hogy ez teljesen irreális, még ha mélységesen banális is. Újabb lapot vettem elő továbbra is fejben, és még banálisabb ideális pillanatot képzeltem el, azaz ideális napot:

  • mindenki elhúz a picsába itthonról, és én pedig nem aggódom sem azon, biztonságban vannak-e a gyerekek, sem azon, hogy az első banális listám bármelyik teendőjét csinálnom kell.

Aztán újfent rájöttem, hogy ez semmivel sem reálisabb, mint a fenti.

Most pedig tus. (Ez egy vicc, mert tusolás persze.)

Egyébként a gyerekek maguk enyhítik sokszor a helyzet nehézségét, az imént pl. hatalmas paprikát mutattam nekik, amiből vágtam vacsorához.

Tomi felkiáltott: Ez olyan, mint egy faragott űrhajó!

Marci rákontrázott: Ez olyan, mint egy ember!

 

 

 

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s