#211

Nagyon el vagyok szontyolodva.

Letoltam a bölcsiszünetet, az ovi beszoktatást, a harmadik heti betegséget, esetenként éjszaka óránként keléssel, utána rögtön jött az amerikai megrendelő egy hetes látogatása, végig rettegtem, görcsöltem, imposztor szindróma sok-sok tápanyagot kapott magának, de letudtam, igaz, este beájultam az ágyba, de közben mindezekből valahogy épültem, erősödtem, miközben feléltem maga. És tudtam, hogy ez most extrém, nem az átlagos hetekről van szó.

És eljött az átlagos hét, amikor végre sétáltunk a fiúkkal, és nem volt rettegésszagom, és kétszer is eljutottam kettlebell edzésre, amíg ők a kisokos tornán voltak ugyanabban az edzőteremben. És szerettem volna posztot írni az érlelődő paradicsomokról, a macskákról, a nagyszerű edzésekről, amelyekben elmegyek a határig, kontrollal, végre nem egyedül, és van testtudatom, és már nem mérem a súlyom, a centiket, és tudom, hogy híztam, de nem baj, mert ez nem csak kis puhaság, hanem erő, elengedés. És már kezdtem tervezgetni, hogy emberekkel találkozom. Szabadságot kértem 12-re, mert hát bizony, Glamour-napok, és vettem egy ilyen szart, mert van benne kupon a cipőbolthoz, meg a könyvesboltba, és én majd megyek, és csapatom ezerrel, cipőt veszek, a fiúknak gumicsizmát, esetleg nadrágokat, kávézom akár egymagam, akár társaságban. És az átlagos hét végén, pénteken csapatépítés volt, de én nem mentem paintballozni, hanem társasoztunk kolllégámmal kettesben, és kicsit féltem, hogy ez túl intim lesz, de valójában természetes volt, ahogy az is, hogy a kooperatív játékban mindig hepiendet értünk el.

De Marci ma éjjel krupposan köhögött, órákat ültem vele a nyitott ablaknál, ő aludt, én nem, azóta is köhög, ami furcsa, és lázas, és nagyon el vagyok szontyolodva. De nem az eltűnő szabadság fáj, nem a lehetséges találkozások elvesztése, hanem az, hogy amikor ráébredtem, hogy ez a hét nem lesz átlagos, azaz megint egy átlagosan nem átlagos hét jön, és veszni fog a szabadidő, az örömteli együttlétek, és amikor ráérek, dolgozom, vagy beteg gyereket pakolgatok, és megint rettegek, hogy ugye nem kell ügyelet, kórház, nem fog fulladni, és lehet éjjel kelni óránként, szóval hogy ez szabványos.

Az a szívfájdító, hogy mennyire egyszerű volt belátni, hogy nem, ebből nem lesz csatangolás a vásorban. Ennyi. Nem kell ezen szenvedni. Az fáj, hogy az a csaj, aki ilyenkor elsírja magát, mert annyira várta a kimenőt, aki ilyenkor kicsit beleroskad, szóval az már nem létezik, ez van helyette, ez a nő, aki már nem képzeli oda magát egy máltai erkélyre, mert tudja, hogy vagy ott vannak mögötte a gyerekei, és máris rettegés, örökös szervezés az utazás, vagy nincsenek ott, és akkor kivel, hol, és máris rettegés, örökös aggodalom az utazás.

Hogy nem arról van szó, hogy na, egyszer jobb lesz, csak addig kicsit húzzam ki, hanem ez az a jobb. Ami van.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s