#210

Nincs rossz kedvem, pedig lehetne. De valami csodás mentálpajzs vagy a fene tudja, milyen skillem aktivizálódott, és a nagyon nehezen túlélhető hétköznapok egyben mindig viccesek is lettek.

Ott kezdődött, hogy Tomi elkezdett taknyosodni hétvégén, éreztem, ebből baj lehet, ezért vasárnap már otthoni programokat tartottunk, de hiába, látszott, hogy éjjel már nehézlégzése van, igaz, csak 4 óránként ment a gyógyszer, de ezzel oviba már nem megy. Sebaj, legalább csak egy gyerek lesz otthon. Hétfőn hajnalban ötkor hallgattam a puff után a légzését, amikor hirtelen fura zaj ütötte meg a fülem: jellegzetes ugató, kruppos köhögés Marci ágyából. Jó, oké valaki tekert egyet a gombon, ám legyen, végül is, nincs baj, minden kordában van tartva, kellemetlen, de megoldjuk. Ilyenkor délelőtt az apjuké, én ebédre hazasietek, elalszanak, kicsit még dolgozom, estig enyém az ügyelet. Hétfőn is hazasiettem, de lám, valaki tekert a gombon, mert a fiúk nem aludtak délután. Sebaj, megoldjuk, elvekkel ellentétes, de akkor elő a napközbeni mesenézéssel, határidős a munka, a Wall-e elég jó mese. Kedden Marci már nagyon rekedt volt, de sebaj, hazamegyek, alszanak. Nem aludtak. Sebaj, jön a mese. De megint tekert egyet valaki a gombon, mert áramszünet volt, egészen este nyolcig. Ültünk a lassan sötétedő szobában, mesekönyveket nézegettünk, idilli is lehetett volna, némileg az is volt, ám Marci lassan teljesen befulladt. Sebaj, megoldjuk. Az már nem is extra tekerés, hogy éjjel fetrengve aludt, óránként keltem félkómábam, hogy asztmagyógyszert kapjon, másnap valami egészen furcsa, túlvilági állapotban mentem dolgozni, és persze mikor hazaértem, aznap sem aludtak délután.

És közben valahogy mindig megvolt az a csiklandós érzés, hogy oké, tekertek a gombon, de végül is tényleg meg lett oldva. És ez valójában egy vicc. Áramszünet egy háztömbben 4 órán át. Nem alvó gyerekek. Asztmatikus bronchitis. Esetleg valami Pratchett regényben lehetnének ezek a pokol egy-egy kis bugyra, akár a nyaralós képek nézegetése. Vagy a letört köröm alá beakadt ruhacérna. Azért vannak komoly gondok, másoknak az jut, nekem ezek a kis levegőkiszippantások, észre sem veszem, ahogy a vákum nő körülöttem. Hogy megint nem jut idő semmire, ami édes, egy nyugodtan megírt levélre, egy pihenve elolvasott könyvoldalra, egy kávéra valahova kifelé bambulva. Ezek is apróságok, egy pratchetti paradicsom drapériás kis ablakfülkéi, kávével, levéllel, könyvvel, angolkerttel, legyen akár ködös, sőt. Persze észrevettem, de valahogy most nem fájt, csak fáradt lettem, de hát ezt érthető.

Egyébként pedig már minden alakul, hétfőtől ovi, Marcinak ma már csak 4-5 óránként megy a gyógyszer, és olyan vicceseket, okosakat mondanak, gyönyörködöm bennük, a pofavágásaikban, a kis trükkjeikben (- Marci, mi az a szádban, valami kaja? Hmm, Marci, az nem kaja, köpd ki, az egy darab lego búvártartály. – De anya, viszont a tartályban kaja van!), az agymenéseikben (“Anya, van egy hatalmas nagy madár, aki a fejében tartja az én híremet. El kell menni hozzá, és ki kell szedni a fejéből azt a hírt.” WTF???), a közös szerepjátékaikban.

Ma Marci pl. gumicsizmát, esőnadrágot, esőkabátot és zoknikesztyűt vett – természetesen használt zoknit. Jó volt nekem, mentünk így sétálni az esőbe. Hát nem mindegy a világnak?

És ma olyan boldoggá tettem egy vadidegent, hogy komolyan nem tudtam nézni az arcát, annyira erősen sütött ki belőle valami mélyről jövő, nem is rám tartozó érzés. Azért persze jó volt. Bementünk egy kedves kis pékségbe, gluténmentes dolgokat árulnak, egyszerűen finomak, azért vesszük. Egy kicsit tétova, szimpatikus fickó szolgált ki, de alig tudtam rá figyelni, mert folyamatosan a háttérben szóló zene kötött le, olyan nekem való, azaz boldogult ifjúkoromban nekem szóló zene volt: üde, tiszta, naiv kicsit, közben igazi 90-es évekbeli, de el tudtam volna hinni, hogy ezt valaki ma tolja, retro alter, vagy a fene tudja. Belezavarodtam még a fizetésbe is, és végül megkérdeztem, mi ez a zene. És ott jött az a hullám, ami kiáramlott a fickóból. Először nem is tudott megszólalni. Aztán végül elmesélte, hogy ez egy régi zenekar, amiben játszott, és valami okán megmutatta a kolléganőjének a számot, és mivel közben bejöttünk mi, ezért közben már a második szám is lement a zenekartól. Hát így. Ez a Műszaki Hiba, és tessék hallgatni, persze nekem mellé van csomagolva egy felnyalós tetoválás is, instant boldogság, amig meg nem repedezik felkaron: vadidegent boldoggá tenni.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s