#202

Ezek ilyen szállodai miniszappanoperák, lenyúlva, utazós neszeszerbe örökre eltéve.

Hogy ott a bébiszitter, aki végül nem ér rá augusztusban, akkor sulemia adott erőt, és gyorsan írtam hirdetős posztot, amire először egy szinte írástudatlan, nagyon ijesztő nő jelentkezett, de azóta már mások is, és talán lesz új szitter, de közben a régi szitternek mégis jó néhány nap, de amúgy mégsem baj, hogy újat keresek, mert szeptembertől iskolába jár. Csak közben meg kell írni a szinte írástudatlannak, hogy bocsánat, de nem, erre visszaír, hogy de hát ő, és hát én tudom, na mindegy.

Hogy azért milyen üdítő, hogy nem kell hozzá fiatalnak lennem, és nem kell hozzá ellenkező nemű fél, vagy úgymond helyzetbe hozottság, hogy begörcsöljek azon, hogyan és miről és mennyit kommunikálok. Hogy nem írok-e sokat másoknak. Vagy túl keveset. Vagy félreérthetőt. Jaj, angolul is írtam, és most visszatörölném, mert nem is éppen azt akartam írni, nem megbocsátani, hanem feloldozni, de a magyar szövegeim sem jobbak. Vagy jobbak, de még rosszabb emiatt a helyzet, hát szégyen, hogy nem használom jól a szavakat, holott illene. Ha ez ide a jó kifejezés.

Hogy az élőszereplős helyzetekben is rálépek a másik lábára, aztán elnézést kérek, aztán kiderült, hogy nem is a lába volt, és emiatt megint elnézést kérek. Mert bénázom, amikor megörülök valakinek, aki a másik asztalnál ül, és odaköszönök, aztán nem tudom, hogy most mikor vagyok udvarias, és nem esetlen, és végül tépelődöm (oké, elég bólogatni most ezt olvasva), másnak meg ez természetesen megy, és csak örül. Aztán ugyanott, aznap éjjel még azt is elügyetlenkedem, amikor valaki a pultnál megszólít, nem akart felszedni, nem akart ismerkedni, csak kocsmai okoskodás volt, és igazából szép is, aszongya nekem, amikor a kifüggesztett menü felé fordítottam a fejem, hogy ugye, olyan a konyhában a sülő olaj hangja, mintha onnan fújna a szél. És hát tényleg. De erre valami frappánsat akartam mondani, ezt, hogy Aha, akkor te tudod, honnan fúj, de végül csak majdnem ezt mondtam, félig motyogva, így elrontottam az egyébként sem jó viccet, mint az a fickó az egyébként sem jó viccben, amiben elront egy másikat.

Hogy azért figyelitek, hogy éjjel meg pub (vagy kocsma vagy mi most a jó szó ide?), és majdnem hajnalig beszélgetés, és nappali, napsütötte is összejött, csak kérnem kellett, és meglátni, hogy ezekre vágyom, és lassan beférnek az életbe, nem roskad össze semmilyen Marokkó (Mikádó?) pálcakonstelláció, ki lehet húzni azt a kék-piros-kék csíkosat, 20 pontért megéri a kockázatot.

Hogy már lement két hét a bölcsiszünetből, és megvolt már a mélypont (amikor azt hittem, nem lesz szitter egész hónapra), azóta csak azt kell feldolgoznom, hogy ennyi eltávolodás a napi munkától, a sok töredezett idő, azok okozta fókuszvesztések, elfelejtések, hibázások miatt 14 nap alatt eljutottam megint oda, hogy úgy érzem, a cég testén élősködöm, és ki fognak rúgni. Holott egy hónapja kaptam fizetésemelést, leírom, csak hogy bizonygassam magamnak, hogy ha az ember nem dolgozik, nincs jelen, akkor valóban nincs látszatja a munkájának, és ez egy normális fizikai-kémiai-biológiai  reakció.

Pap Jancsi, ez az a fickó. Aki elrontja.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s