#194

Ez a boldogság.

Ez egy kulcs a közösségi kerthez, ahova vágyakoztam, amióta csak tudok róla.
Van ott egy kis parcella, ami arra vár, hogy rendberakjam, előző gazdája végül befuccsolt vele. Vannak terveim, növények, amik még júniusban ültethetőek, mángold, pak choi, sörretek. De mindegy is. Valami.

Ez a boldogság,
– ez egy hely, ahova vágyom, ahol amikor csak lehettem, éppen olyan volt, amilyennek elképzeltem az idillt: kert, macska a szomszéd házból, szépség, figyelem.
– ez egy tevékenység, ami utoljára kamaszkoromban volt fontos (néhány nyarat diákmunkán a gödöllői egyetemi arborétumban kertészkedtem, zsebkendőnyi parcellák, kis táblák latin nevekkel, a félkarú gondnok magokat gyűjt, csak úgy téblábol, az egyik nyárfán majd minden nap nyávog és recseg egy szarka, ha csend van, akkor hamarosan tisztává válik az finom zümmögés, ami minden réten hallható, mint a nagyfeszültségű vezeték alatt, a szőr feláll a tarkómon, karomon) aztán jelentősségét vesztette, majd fontossá vált, de lehetetlenné.
– ez egy közösség, ahol mindenki kedves, az idős hölgy, a fiatal pár, a családok gyerekkel, ahol be lehet mutatkozni, de ahol az sem baj, ha némán matat az ember a másik mellett, csak köszön.
És az egészre azért lesz időm, mert a gyerekkel megyek oda – ahogy mások is. Vannak kis játékok, lehet ásni, öntözni, pocsálni, kagylókat rakunk majd le, kavicsot, leülünk, és dinnyét eszünk.

Nem először történik velem, hogy jókor voltam jó helyen. És tegnap elfogadtam, hogy habár a szerecse igen erős tényező volt, de azért jött kapóra a sok lehetőség, mert én én vagyok. Mert egy ideje felszínesen haverkodom a játósztéren egy nővel, akinek a nevét csak múltkor kérdeztem meg, ő az Emil anyukája, én az ikreké – -né már nem leszek, de MarciTomianyukája még sokáig. És kiderült, nekik van parcellájuk, és elhívott a kertbe látogatóba. És megadta a Facebook oldalt is. És tegnap véletlenül úgy hívott el minket, hogy egy kisebb buli volt délután a kertben. És ott volt a kert főnöke. Akivel dolgoztam együtt rendezvényszervezésben még a Meetup idején. És kiderült, éppen ma hozta vissza a parcelláját feladó lány a kulcsát. És én jókor ábrándoztam hangosan, így egyszerűen a kezembe nyomták a kulcsot. És még egy rozéfröccsöt is ittam, miközben a fiúk a földet kurkászták, mindenbe beleütötték az orrukat, csipszeszacsiban turkáltak. És minden egymás mellé kerül, kapcsolatos szerkezet, akár a csigaházak, tisztára mosott kavicsok.

 

Update: Már napok óta kész ez a bejegyzés, de amikor megtudtam, hogy egy hosszú várólistáról érkeztem be, akkor egyszerűen nem mertem elhinni a szerencsémet. Ma már biztos vagyok benne, az enyém a hely, már ástam, gereblyéztem, sok a dolog azzal a zsebkendőnyi kis hellyel is, főleg hogy nem egy napom, összefüggő időm van rá, csak negyedórák, ma munkába menet beugrottam, éppen csak annyira, hogy a körmöm alá már beszoruljon egy kis föld, a kismacska pedig elém csámborogjon, aztán még lássam, ahogy legyeket hajkurász.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s