#191

A héten ide is posztoltam, oda is írtam, sőt fotót osztottam meg magamról Facebookon, és ez nagyszerű alkalom volt szembesülni néhány dologgal.

Azzal, hogy milyen erős bennem újfent a vágy, hogy néha megmutassam magam, legyen az a saját arcom, megjelenésem, véleményem, keservem. És azzal, hogy amikor ez megtörténik, és elengedem a fotót, véleményt, leválik a dolog kígyóbőrként, mennyire kikészít, hogy az csak a száraz, törékeny formám, és nem vagyok benne kitölteni, arrébb mozdulni, és jaj, azt nem is úgy gondoltam, és ez most dicsekvés, álszerénykedés, szánalmas nyavajgás, nevetségessé válás azzal, amit csak én hiszek dicsekvésnek, egyébként nyilvánvaló bárki számára, hogy az erőfeszítés értékelendő, de az eredmény, az ugye, hát.

Holott ki nem szarja le, hogy a hatodik ismerőse éppen mit posztol magáról, tessék szépen látni, kinek vagyok fontos, kinek nem, ki tesz erőfeszítést a megértéshez, vagy nem is, nincs ott erőfeszítés, egyszerűen csak örül, vagy reagál, befogad, ennyi. Mondanám, hogy túlbecsülöm saját jelentősségem, mert éveket húztam le úgy, hogy ketten sem képesek elaludni, ha nem vagyok ott, a fenekük kitörléséről, a kisautó megtalálásáról, az egész életben maradásról nem is beszélve. Mondanám, de az igazság az, hogy a fiúk születése előtt is remekül tudtam rettegni ilyesmin, azt híve, másnak tényleg megrázkódtatás lehet, ha én esetlenül fogalmazok, vagy én nem is tudom, azt hiszem, semmit nem hittem, csak hurcoltam ezeket, mint a celluxot a cipőtalpamon.

Viszont erőt veszek magamon, és egyrészt dicsekszem itt, másrészt kis hint, de úgy döntöttem, hogy csak megmutatom bikinis testem a világnak, igaz, fej nélkül, igaz, a zárt tornaközösségben, igaz, kicsit előnyös fotóval – bőven elég terror az, hogy egy előtte képet is beküldök, legalább az Iggy Pop-os hasam (kemény, mint a kő, csak hát a bőr) és a makacsul ragaszkodó pisztolytáskám (jó, egy Marlowe regényben ez csak egy kis gyöngyházberakásos játékszer-ékszer helye lenne), meglottyant combom ne látszódjon annyira. Igenis büszke vagyok erre, és ma már nem csak ezért mozgok, sőt, de ez motivált anno.

Az itt dicsekvés pedig az, hogy a héten odajött hozzám a kollégám, és elmondta, hogy a menedzsment úgy döntött, függetlenül az évi rendes fizetésemeléstől nekem adnának, mert olyan jó hangulatot teremtek, örülnek nekem, és az új pozícióban is remekül elboldogulok, és még pénzt is hozok a cégnek. Én erre gagyogtam valamit meghatottságomban, hogy de jó, elverhetem méregdrága fogorvosra, aztán észbe kaptam, hogy jó, akkor most elmondom, ez nagyszerű, nagyon jól esik, és nagyon köszönöm. Hát így. Erre is büszke vagyok.

És még egy remek lépésem: a posztírásba ékelődött egy monstre sétálás-játszóterezés, és nem igazán voltam jófej anyuka a végén, péntek este hétkor, két nyakig mocskos, hisztis gyerekkel. Ahogy hazaértünk, azt éreztem, most ezzel a rosszfejséggel pazarul ellensúlyozhatom ezt a kivagyi posztot, gyorsan idecsűröm a végére sáros farokként. De nem, erős voltam, megálltam, nem is vagyok rosszfej anyuka, egyébként meg ide lehet jönni segíteni, amíg leülök egy kicsit, és nem hatvan részletben írom meg a következő posztom, aminek a pénz a témája.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s