#190

Elmesélek egy nem túl dicsőséges, ellenben rövid tanmesét, ami velem esett meg. A történetben én vagyok rosszfej (aki most még okoskodik is).

Egy szép nyári reggelen, ami történetesen a mai, egészen ügyesen eljuttattam egyedül a fiúkat a bölcsibe, fogmosottan, infralámpa után, megfelelő ruházatban, elhanyagolható mennyiségű szirszart (egy noteszt tollal, egy kis machboxot, egy hülye szituációt, amin átlendültünk azzal, hogy a tollal a hasamra rajzoltam egy virágot) rájuk hagyva stbstbstb.

Már egyedül sétáltam, amikor észrevettem a Klauzál tér sarkában, a kerítésen belül a fecskendőt. Felelős felnőttként gyorsan lefotóztam, hogy jogos dühömben feltegyem a Klauzália csoport falára, miszerint tessék már lépni valamit. És mentem tovább. És egészen sokáig mentem, amíg visszafordultam, hogy node ki a faszom fogja akkor felszedni a fecskendőt, miért gondolom, hogy nekem ennyi a teendőm az üggyel. Hogy lefotózom, dühöngök, valahol jelzem, és innentől más dolga. Azt sem tudom, kié, azt sem tudom, biztosan megteszi-e, és nekem meg olyan kis fáradság lenne. És hogyan épült ki ez bennem, ez a nagyszerű védelmi rendszer, miszerint eddig a határom, és netovább? Miért hiszem azt, hogy nem vagyok kompetens olyan teendőknél, amikben nincs is igazán kompetens? És én még örülhetek, hogy néha akad valami olajszivárványos, csikkekben gazdag pocsolya, amiben meglátom magam, és észbe kaphatok.

Végül visszamentem, a szemben lévő wc-s nénitől kértem segítséget (meg egyáltalán, legyen már neki is infója), persze kiderült, hogy ő már látta a fecskendőt, csak direkt hagyta ott, amíg jönnek a közteresek. Kértem tőle valami eszközt, amivel kipiszkálhatom, erre ő simán benyúlt, és kiszedte puszta kézzel. Szóval még ennyi rohadt áldozatot sem kellett hoznom, a nettó rászánásom az az idő, amit csak magamnak köszönhettem: a távolodásom és közeledésem.

A kérdéseimre még nincs válasz, de ma szerencsém volt.

Azt hiszem, ideje lenne egy leltárnak, megnézni, mi is vagyok, és mi morzsolódott le, holott azt hittem, az a csontom, az a húsom, az a nyirokrendszerem, aztán kiderült, hogy csak köröm, haj, a bőrfelszín, ami lekopik, észre sem veszem, nemhogy fájdalmas megválni tőle. Már nem dohányzom, már minden nap mozgok, már nem vagyok 20-30-40 éves, már nem vagyok lángoló kamasz, nem vagyok pánikbeteg, nem vagyok jótét lélek, nem is jövök olyan sokszor zavarba, ha idegenekkel kell kedvesen, udvariasan beszélgetni, főleg, ha van valaki velem, aki némán erőt ad, legyen az gyerek, felnőtt, és őket simán ott érzem akkor is, ha egyedül vagyok. És nem, nem kell ringatva tologatni a bevásárlókocsit, nem kell táncolva várakozni a sorban, ez azért furcsa különösen, mert még azt is nehezen hiszem el, hogy gyerekeim vannak, nemhogy azt, hogy már nem magamon, babakocsiban hordom őket. Kicsit fel kellene nőni, tényleg jobb emberré kellene válni, mert bőven benne vagyok abban a periódusban, amikor terítem azt, ami jó bennem, és két kis okoskodó csimpi viszi tovább.

 

2 thoughts on “#190

    • Hát erre nem gondoltam, de nem akarok álszerénykedni, szerintem mostanában sokkal jobban észreveszek ilyesmiket, és inkább azt hiszem, hogy nagyon kevesen szúrták ki egy egyébként sem klasszikusan forgalmas helyen. De hát igen, tuti van, aki ennyit sem tett, tényleg eszembe sem jutott, ilyenkor egy igazi Harisnyás Pippi vagy ilyesmi van előttem mércének. 🙂

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s