#188

Mentem a kis utcán, kopott, elhasznált, kutyaszar mindenütt, szemben távolabb a Kisüzem, a gyerekek a kezem fogják, ma valamiért nyugodtak, figyelmesek, elmélyülők, nincs dac, csak úgy vagyunk.

És akkor kicsap az egyik emeleti ablakból a függöny, felette hasas az ég, minden kidagad, lebeg, és én erősen, mélyről, a mellkasomat összeszorító erővel megkívánom azt az ablakot, azt a lakást mögötte, azt az életet, ami a nem is túl tiszta, nem is fehér drapéria mögött lehetséges, nem azét, aki ott lakik, hanem az enyémet, ha ott laknék, és már nem is csak azt, hanem egy másikat is, egy másik ablak mögött, másik bérházban, az életem, ami most van, úgy szétbomlik egyszerre több szálra, akár a fúgában a téma, egymás mellett futnak, és egyszerre léteznek, és én is több lettem, és olyan sok a levegő, a tér, hogy most meg kitágul a mellkasom a lélegzettől, a függöny csapkod, a gyerekek fogják a kezem, ők tartanak meg, hogy el ne vigyen az áramlás, aztán megállok, most már egymás kezét fogják, fotót csinálok, plen air, én is rögzítek valamit, akár a függönyt a a csipeszek, kis ujjak, aztán itt lesz végül helye, és előre örülök, hogy ha egyszer visszaolvasom, ugyanígy boldoggá tesz, amilyen boldog most vagyok, amilyen boldog akkor voltam.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s