#184

Reggel hétkor ébredek arra, hogy Tomi a mellettem lévő kiságyában hangosan nevet valamin álmában. Visszaalszik. Én nem. És igaz, hogy még a kávém iszom, amikor hallom, hogy Marci felébredt, de olyan nyugodt, szép az egész reggel tempója, hogy végre nem érzek semmi veszteséget (megint oda a sajátidő stb.), egyszerűen csak örülök, hogy látom a gyerekem. Minden jó most.

Szinte már gyanús, milyen jó, és nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy ez a boldogság (pláne, hogy sokszor van, sokáig) Manchester, London, a magyar rettenetes viszonyok mellett valamiféle felszínesség, giccs, ami nem igaz, és én valamit elengedek, elveszítek, sekélyessé válok ezzel. A szenvedés nemesít, a rendszerrel szembenállás igazságot ad, ugye? Na persze. Kamaszkoromban (és hát be kell valljam, egészen elhúzödott ez a kamaszkor) ilyesmit hittem, és ez akkor helyénvaló is volt, mindamellett semmivel sem voltam több hasznára kisebb-nagyobb környezetemnek, mint most, ez a küzdelem adta energia végül elfolyt, vagy egyszerűen feléltem, és milyen jól tettem. Most is van helye a tépelődésnek, és lesz ebből is elszánás, energia, és tudom, hogy valamire fordítani kell, ami előbb-utóbb feleslegként marad.

Mert meg fog maradni, mert egyre jobban bánok az energiákkal, és elég erősen jelen van ebben az, hogy egyre könnyebb az ikrekkel. Lassan nem az a program, hogy velük vagyok, ez megszűnik önálló munkavégzés lenni, hanem lesz módunk közösen csinálni dolgokat, olyasmit, ami a családnak jó, vagy neadjisten csak nekem. Apróságok gyűlnek: néhány napja a macskának vásároltunk közösen, ma pedig a Könyvhéten ők is választhattak könyvet, de ki kellett várniuk, amíg a magamét is megveszem, és még barátokkal is tudtam találkozni – igaz, csak futólag.

Ma még szenvedek az üvegbúrától, nem a Plath féle ez, hanem egy másik, a családi fészek bezáró egérfogója, ahova bevonulok bölcsi után a gyerekekkel, és hiába az átlátszó felszín, azon maximum kinézhetek, ha éppen engedik a teendők a gyerekek mellett, de reflektálni az eseményekre, becsatlakozni, vagy akár eldobni tollat, ceruzát, mezsdót és legót, ha eszembe jut egy új ötlet, feladat, hát ezt még nem tehetem. Majd elolvasom a cikkeket a londoni késelésről, ha alszanak, majd válaszolok, ha mesét néznek elalvás előtt, addig csak egy befelé átengedő membrán vagyok, fekete lyuk, és úgy tűnik, a fekete lyukaknak lenne mondanivalója kifelé.

De vagy a búrát tudom kitágítani, vagy eleve egyre nagyobbá nő, ahogy a mesebeli gomba az esőben, végül a nyúl is elfér alatta, és talán nem is veszem észre, hogy meg sem szűnt, egyszerűen eltűnik a horizonton. Most még többször nekigyalogolok orral, véletlenül, vagy direkt, hogy pofákat vágjak kifelé, zsíros nyomokat hagyjak.

A gyerekek születése előtt nagyon szerettem rendezvényeket szervezni, esszenciális idők voltak, amikor hajnal háromkor ücsörögtem a helyszínen, összelappadt sajtburgeren, kávén és cigarettán tengődtem a bútorkölcsönzőket várva, közben a kiállítókkal levelezgettem, kinek hol legyen az elosztója, számlákat, szállítókat rendezgettem, nem tűnik nagy truvájnak, sehol lángoló fáklyák, kardok a levegőben, egyszerűen csak sok, puha, megragadható labda, némelyiknél az sem baj, ha leesik, elgurul, csak gyorsan fel kell kapni, legyen mozgásban, ez is, ez is, ez is, ez is.

Most meg összeroppanok egy egyszerű, 15 fős csapatépítéstől. Azaz majdnem összeroppantam, de végül nagyszerűen sikerült, és ma délelőtt, ahogy nézegettem a tegnapi képeket, olvastam, hogy egyik kollégám megköszönte nekem belső csatornán a szervezést, végül arra jutottam, hogy nem úgy vagyok boldog, hogy nincs Brexit és Németh Szilárd és átmeneti otthonok, hanem egyszerűen ezek ellenére, felfelé az áramlatban.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s