#178

A párkapcsolatunkról I.-vel (házasok nem vagyunk) nem szeretek itt írni, olvashatja akár, bár szerintem már elfeledkezett erről a blogról, no meg ez nem a barátnak panaszkodás szerintem jogos és szükséges esete lenne, hanem ismerősök és ismeretlenek, barátok és idetévedt botok olvasnák, amiben ez a sokszínűség zavar.

De ezt a bejegyzést most megeresztem, legyen fizikai léte, nyilván kimutat a rajzlapról sok mondata, de ez egy ilyen dolog, ez a kreált szöveg, tessék hozzágondolni, mit akart mondani a költő.

Benne volt a hétben, hogy valakinek elmesélem, ráadásul angolul, napokig forgattam a számban, mint egy keserű kavicsot, sem el nem fogyott, sem le nem nyeltem, csak a fogaimon kocogott, beszélni nem lett tőle könnyebb, most ideköpöm ezt a kacsakövet, azt sem bánom, ha nem pattan egyet sem, hanem azonnal lemerül.

Mondjuk akkor még nem tudtam, hogy végül kap még egy esélyt ez az egész. Hogy valami lehet még belőle – talán. Ha akarom.

Annyi nem titok szerintem, hogy nagyságrendekkel többet pakoltam bele, több áldozatot hoztam, a gyerekek az én életemet, testemet, lelkemet, eseményhorizontomat alakították át fenekestül, az én egzisztenciám változott át “na, ma este elmenjünk-e a felolvasóestre vagy olvasok hajnalig” lazaságából oda, hogy van 15 percem munka és bölcsi között, melyik a legfontosabb bevásárolnivaló, utána következő egyedüllét ideje este 10, ha bírom ébren. És egyedül. Szinte mindig egyedül felnőttként. A lakás pedig örök börtön. És hiába lazult, de nem tűnt el.

Ezekhez jönnek olyan döbbenetek, amiket nem írok le itt a blogban, arra jók, hogy valódi jövőkép legyen az egyedülálló anyaság. nem csak veszekedésben elindított csapás. És hogy ha idegennek mesélném, azt a tűnékeny örömet megkapnám, hogy nekem adnak igazat. Viszont egyedül nevelni a gyerekeket kurva nehéz lenne. Bizonyos tekintetben lehetetlen is. Ahogy tovább élni így. Szóval seldoni a helyzet, változtatni kell, és persze nekem kell nyitni, felvenni a napi teendők közé, befizetem a csekket, veszek nagyobb mackónacit, törlőkendőt, szemeteszsákot, bejelentkezem a nőgyógyászhoz, felhívom anyámat, bízom újra I.-ben, elhiszem, hogy más lesz, jobb lesz, rendelek jövő hétre ebédet.

És ez baszta fel az agyam folyamatosan, hogy még nekem kell ezen dolgozni. Hogy nem tolják a seggem alá. És baszki nem, mert amikor a héten I. magától hívott, hogy na, akkor hogy legyen a dolog, menjen ő ma a gyerekekért (mi ez, ha nem seggalátolás valahogy), akkor nem az öröm volt az első, hanem a gyanakvás, mi lesz ebben a szar, és miért kell nekem megköszönnöm, hagyjanak már lógva. Szóval még nekem kell befogadóvá válni. Fasza.

Persze, egyedülállóként elindulni ugyanúgy kurva nehéz, a teljesítőképességem határán vagyok, ha még tovább feszíteném ezt, lehet, maximum ugyanúgy azt érezném, ez a vége, a térkép széle, onnan már derékszögben lefelé zuhannék a hitvilágba. Mégis, ha már újabb erőfeszítést teszek, akkor legyen olyan, ami több embert tenne boldoggá. És ez volt, ami errefelé billentett.

Mindemellett továbbra is arra készülök, hogy felnőjek az önállóan megoldandó feladathoz, abból baj nem lehet, ha erősebb leszek. Csak nehogy túl gyengének tűnjenek emiatt mások a szememben.

 

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s