#174

Lement egy újabb éjjel Marcival, már csak 3 óránként kellett kelni, és görcsölve, késve, de végül elvittem a bölcsibe, arra gondoltam, pontosan ugyanaz történik vele ott is, mint ha ott lennék: ha rosszul van, kap egy puff Ventolint (hahaha, hát nem éppen ez történt, mert ugyan megbeszéltük, hogy elalvás előtt kap egy puffot mindenképp, de mire térültek-fordultak, Marci bealudt, és nem tudták, most mi legyen, ébredés után adhatják-e, így elmaradt a gyógyszer, ha tudták volna, hogy én már úgy adom be, hogy a gyerek fel sem ébred, csak búvárokról álmodik), szteroidos kúp is van, ha annyira befulladna, leadtam náluk egyet.

Aztán letoltam egy pedálos munkanapot, és hazaérve konstatáltam, hogy I. ismét beájult attól, hogy a dolgos hétköznapok után események sújtotta ünnepeket kell megélni, így kidől, beteg lett, immár 16. órája alszik. Én pedig elkezdtem sajnálni magam.

De aztán rájöttem, hogy nem kell, mert bassza meg, kurvára erős vagyok, de nem úgy, mint egy Jemisin szereplő, hanem úgy, hogy ahhoz képest.

Mert ahhoz képest, hogy kövér voltam, most szíjjasabb lettem, és a kezeim eresek, az arcom meg attól is szottyant, hogy fogytam, nem csak a sok kesergés ült ki rá, de ahhoz képest, hogy 43, hát félhomályban, fröccsel egész jól érzem magam, 43, de szarok bele, voltak dupla évek, voltak nullázottak, jó ez.

Meg ahhoz képest menedzselem most a két gyerek és a háztartás (ahhoz képest háztartás) életét, hogy volt idő, amikor attól rettegtem, összehugyozom magam a buszon, mindenki előtt, és a 10 perces útra megvoltak a biztos egérutak, a nyilvános wc-k, a presszók, a sosem-próbált-de-ha-kell-akkor-azt-el-tudom-képzelni bokrok, és eleinte csak 1-2 megállót mentem, mert leszálltam a Margit-hídnál, és a lerohadt nyilvános wc-t használtam, vagy a Mekit a Jászain, és mindig jött három csepp, ami épp elég volt ahhoz, hogy elképzeljem azt a fiktív összehugyozást. És ahhoz képest, hogy annak idején nem tudtam átmenni egy gangon, és fogni kellett a kezem, hogy bejussak vendégségbe, ahol végig rettegtem, hogyan jutok ki innen, minden, de minden csak a rettegésről szólt, ha olvastam, a nagyszerű mondatokból csak az lüktetett elő szúnyogcsípésként, hogy a szereplő az erkélyen áll, hát de hogy bírja? (Ma már ugyanez az erőszak gyerekekkel, de nem szúnyogcsípés az, hanem darázsé, elvakart himlőhely, azóta is csak erre emlékszem a Fogságból, mi másra, ha az első oldalakon elakadtam, amikor kivégeznek egy gyereket kb. 2 sorban.)

És ahhoz képest, hogy mennyire nehezen működöm szociális lényként, ahhoz képest boldoggá tesz, ha más említ a blogjában, vagy kivár sok (persze valós és kezelendő) problémát, mire találkozhatunk, és nem csak én örülök, ha mással lehetek, hanem ő is, és ha valaki végül elenged, nem válaszol, akkor az őt még zavarja, csak ez most így alakult, ezt pontosan értem, nálam gyakran, de akiknek nem írok, azoknál néha arról ábréndozom, hogy csak úgy összefutunk, de egyelőre még egy egyszerű, 2 órás kimenő is nem várt módon lesz nehezen megszervezhető, de ahhoz képest, hogy ez zavar, a faszért nem kerestem bébiszittert (ja, megvan, spórolásból, miközben megint újabb könyvet vettem a “szar ránézni, mennyi minden vár a soha el nem jövő szabadidőmre” polcomra). Egyébként jövő héten jön, csütörtökön pedig szabadságon leszek, és remek találkozás lesz.

Ahhoz képest, de ez nem úgy, hogy na, hát két gyereke van, hát ahhoz képest, nem, nem relatíve, hanem önmagában, abszolút értelemben vagyok sokkal boldogabb ahhoz képest, amennyire lehetnék elveszett.

És ezt a blogposztot végül reggel fejeztem be, mert a fiúkat napok óta órákig altatom, a végén én is belealszom a mesébe, amiben furcsa alakok tűnnek fel, ahogy félálomban szövögetem, és Marci átmászott hozzám, elvitte a takaróm, abba kuckózott be, én feladtam, hogy ma még kijutok a szobából, elővettem az erre a célra az ágyon heverő polár plédeket, és a sötétben összedörzsölődő műszálból szikrák pattogtak, hát ez is egy boldogság, miközben a fiúk orrmandulája olyan nagy, hogy fekve nem kapnak levegőt, csak a szájukon, műtét lesz ebből, addig meg nyugtalan alvás, ahogy ma éjjel hallgattam őket, ez sokáig nem tartható, de ezt az éjszakát már hagyni kell, most ennyi, majd reggel.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s