#172

Nagyon módjával teszek fel fotókat a gyerekekről, és erős ellenállás van bennem, hogy elméncségeiket valahol megosszam, miközben persze elolvadok sokszor. Nem is tudom, miért, mondanám, hogy őket védem, de ez nem igaz. Még kialakul a magyarázat.

Ami tegnap történt, az semmilyen, fakult lesz leírva, de mégis, ha más nem, újra megélem.

Nagyon fáradt voltam, az utóbbi napok kimerítettek, egy egyszerű séta az Andrássyn munkába menet olyan ingergazdag élmény volt, ami egész embert követelt, cserébe sokszor voltam boldog, sokáig. De csütörtök estére elfogyott minden bennem, amivel mások felé tudok fordulni, és szegény ikrek érezték ezt meg. Túlélésre játszottam. Veszekedjenek csak. Majd valahogy lesz azzal a Playmobil figurával. Nagy eséllyel életben maradnak. Én a kanapén ültem, magamba roskadva, egészen kis helyet elfoglalva, súlyosan, mint egy fehér törpe. Ekkor hallottam meg, hogy sustorognak nevetgélve. “Vegyük le a papucsát. A papucsát! A papucsát! Igen. Vegyük le!” És a két gyerek szép egyetértésben letámadott, a talpam csiklandozták, megpróbálták levenni a papucsaim, persze vihogás, fetrengés lett belőle. 3 évesek múltak januárban, és igenis, szerintem ez csodálatos, a közös munka, ez a közös felvidítási kísérlet.

És hogy mindez igaz, nincs itt semmi cukormáz, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy aztán elfogyott a kilendülés, és újra rosszfej lettem, rigorózus, és az este végül szokatlan módon rosszul zárult, pedig ha valamit, azt fontosnak tartom, hogy legalább elalvás előtt megnyugtassuk egymást (azaz persze főleg én őket), balhé van, de szeretet is. Hát. Remélem, már tudják, akkor is, ha nem mondom.

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s