Nehéz lesz ebből kimosakodnom, a vérből, a belekből, abból, hogy boldoggá tesz a szenvedésben tapicskolás. Igaz, nem voltam felhőtlenül boldog tegnap, amikor a porzsák tartalmát morzsolgattam a kuka felett, az összefilcesedett darabokat tenyeremre terítettem, nem is a kezemre, inkább befelé figyelve, előkerülnek-e a Lego darabok, akár egy augur, nincs ott semmi halotti rész, csak a tudás.
Közelebb jártam a boldogsághoz, amikor az ablakunk alatti parkban észrevettem a varjakat, ahogy galambtetemen osztoznak. Dacára annak, hogy a mai napig émelygek (a betegség utóhullámai), dacára annak, hogy megsiratok minden elhullott állatot az úton (már ha egyáltalán oda merek nézni, aztán merek nem oda nézni), napokig gyászoltam az udvari fészekben nevelt rigófiókát, akit végül csak megtaláltak a szarkák, mindezek ellenére, vagy ezekkel együtt gyönyöködtem a látványban. Valami alapvető szemtanúja lehetek, ez így helyes, így van rendjén, a tetemeket megeszik mások, ami marad, a szárny, a gerinc, végül lehull a fa tövébe, akár egy bukott angyal (jaj, újabb Swarovski, de hordom ezt is büszkén), aztán hamarosan onnan is eltűnik.
Fotó hajtás után. Szöveg hozzá Jordán Tamás hangján.
nimbusz 