#164

Nagyon nehéz kifeszegetni ezt a konzervtetőt, ezt a tavalyi évben rászorult valamit, ami miatt egyre kevésbé volt motivációm posztot írni ide. Ma szabadságon vagyok, eddig csak 2 órát dolgoztam (haha, persze egészen más így kötetlenül, csak egy bizonyos feladatot elvégezve, azán nyugodtan hátradőlve dolgozni, ez is szabadság), és volt időm a testi-lelki lófrálásra, így történt, hogy tusoláskor egész bekezdések álltak össze a fejemben, míg korábban (úgy nagyjából 2016 során végig) csak más emberekkel tudtam hosszan beszélgetni így (mármint fejben, ők persze sosem tudták meg, azóta sem tudják, és nem tudom, önzés vagy kishitűség azt gondolnom, hogy ez, mármint a (legyünk optimisták: időszakos) képtelenség a kapcsolódásra csak nekem rossz, engem bánt, én vesztek vele. Sajnálom, hogy ez a másik doboztető is beszorult, csak csúszkál rajta a kezem, és egyre jobban izzad a tenyér, egyre nehezebben megy minden, de komolyan mondom, félreraktam az üveget, nem dobtam ki, és köszönhetően az üveg természetének tisztán látom, milyen csemege lenne, amihez hozzáférhetnék.

Persze rengeteg blogposztra érdemes dolog történt velem 2016-ban, olyan események, amik így retrospektíven is szépen mutatnak egy felsorolásban, és olyan folyamatok, amiket akkor kellett volna frappánsan, ironikusan rögzítenem, de azt is érzem, hogy az ezer, telefonnal készült fotó sem rögzít semmit, mert legtöbbször sosem veszem elő a képeket, így nincs kinek üzenjen.

Itt van a két szép, okos, egészséges gyerek mellettem, akikkel alapjáraton kurva nehéz, de velük élni egyre viccesebb, egyre gazdagabb szeretetben, árnyalt érzelemben, kölcsönhatásban, fejlődésben. Tényleg boldoggá tudnak tenni, és hogy ezt kellően értékelhessem, időről időre végigseper rajtam az elmúlástól való páni félelem, az én elmúlásomtól, az övékétől, a teljes civilizált világtól, akár a 11-es állomás szívszorító haldoklásai (“Látlak! Látlak!”) Ilyenkor legszívesebben bevásárolnék gyógyszert, tűt, konzervet, macskakaját, visszazerezném a kontroll illúzióját, de félek, ha engednék is a csábításnak, csak újabb szintet éreznék szükségesnek, és végképp eluralkodna a kényszer. Kiterítenek úgyis.

Beillesztettem az életembe újra a munkát, új állásom lett, nagyszerű a hely, támogatóak, szeretem őket, szeretnek, egyrészt olyasmit csinálok, amit eddig, és már napok telnek el imposztor szindróma nélkül, másrészt új területre hívtak, és most tanulok, fejlődöm, és ez elképesztő érzés. És egy rakat könyvutalványt kaptam ajándékba karácsonyra tőlük!

Lefogytam 14 kilót (kb., meg aztán ez elég dinamikus, mert mikor kezdtem, és mikor végzek ugye), némi diétával, sok-sok mozgással, és nagyszerű érzés átlagos testalkatúnak lenni (kicsit vézna, csontos vagyok felül, kicsit lottyadt, még hájas seggben, combban, de már úgy érzem, csak a testem simán láthatatlan, ruhában, kabátban nem szégyellem, nem takargatom a felét, hanem ami kézbe akad a szekrényben, az jön (na jó, a pacalhasat igyekszem lefedni, de éppen az a has marad immár örök, szóval nyáron kint lesz az, ha eljutunk vízpartra.

Olvasok, amikor csak tudok, ez persze jóval kevesebb, mint a boldog aranykorban, de olyan nagyszerű szövegek jutnak így is, hogy hálás lehetek. Ráadásul ott az okos és szellemes (witty!) angoltanárom, aki talán olvassa is ezt a blogot, bár kérdés, idetéved-e bárki, aki régen követett, szóval ha olvassa, akkor örüljön a dicséretnek, hogy milyen csodás vele angolul remek könyvekről beszélgetni, vagy csak úgy beszélgetni.

És hát igen, itt az érem másik oldala, mert elvadultam az emberektől, már elég, ha néha az ölembe hull egy-egy jó beszélgetés, és ne jöjjön senki közelebb, néha itt-ott, ha még úgy alakul valamiért egy kommunikáció, hogy elengedem magam, belső dolgokat is elárulok, de nem tudok lazítani, sőt az egyik felem megkeseredett, segglyukká összeszorult szájú vénasszony (jaj, és ez itt van az arcomon, ez belevésődött, ez a belső nyomorgás, keseredés, ez a változás, ez az öregedés a tükörben nagyon fáj, mert ez nem csak az idő nyoma), aki nem társat akar maga mellé, hanem valakit, aki kiveszi a részét az igavonásból, aki végre leviszi a kurva szemetet magától, aki intézi a kurva csekkeket, aki dolgozik látástól vakulásig, és amikor minden pipálva aznapra, hagy aludni. Persze egy ilyen is jó lenne, de azért ezt rendeznem kell fejben és írásban egyaránt, egyébként teljesen esélytelen, hogy bárkivel is együtt legyek mához két évre, ezt nem bírja ki I. Sem én.

Persze értem, miért alakult ez így, remek kifogás, hogy tényleg nincs időm semmire, a nagy fogyás akkor sikerült, amikor az év közepe táján már beszoktak a bölcsibe a fiúk, én pedig egy ideig félállású voltam. Ennek vége, immár feszített tükrű a tempó, reggel felkelek, valahogy képessé teszem a fiúkat, hogy eljussunk a bölcsibe, onnan robogok dolgozni, onnan robogok a bölcsibe értük, ahonnan valahogy hazajutunk, vacsoráztatom, fürdetem őket, majd altatom, és mikor végre elaludtak, már fél 10, és nem megy más, csak a Candy Crush és a neten böngészés, de nem lukadok ám ki valami roppant érdekes tudománytörténeti esszénél, hanem ez bizony a cicás videók, a tótawé és ifuckinlovescience cikkek tengere, még az a legjobb szakasza az estének, amikor végül lefekszem, viszem magammal a Kobot az ágyba, ami mellett ott a fiúk kiságya két oldalról, a sötétben olvasok, a macska az ölembe dobja magát, két oldalt szuszognak, néha remegő, hosszú lélegzetek, kis nyöszörgések, forgolódások hallatszódnak, minden éjjel kapok ennyi idillt, talán nem is baj, hogy 10-15 perc után nem tudok ébren maradni, így sosem tudom megszokni.

És van még pár komoly feladatom, aminek neki kell veselkednem ebben az évben. Az identitás újraépítése alap, de a szilveszteri családi balhé felszínre hozott bennem valamit, amit nem csak magam miatt kell rendeznem. Öcsém hívott aznap délután, mert anyám a minuszokban elrohant otthonról. Apám, az öreg, rosszindulatú, mások lelkén, energiáján (ja és persze pénzén) élősködő fasz folyamatosan abúzálja. Ma már csak szóban, és persze nem csak őt, bárkit, bármikor tud bántani, basztatni, de anyám ebbe már évtizedekkel ezelőtt beletört, nem tud menekülni, el is sorvadt már benne valami, azért volt lidérces, hogy ennyi aktivitásra képes volt. Öcsém szerint elindult Budapestre, csak lekéste a HÉV-et. Sem engem, sem a másik budapesti testvérem nem kereste, állítása szerint nem is hozzánk indult, csak úgy. Hova? Miért? Az is lidérces, hogy teljesen átérzem. Amikor a fiúk rettenetesek, nyűgösek, bántanak (jaj, már nagyon tudnak, nem csak a kis kezükkel, hanem szavakkal, reakciókkal), amikor nagyon egyedül vagyok, és szorít a sok teendő, akkor én is rácsapnám az ajtót az egészre, és rohannék. És ennek tetejébe jött elő még egy terület, még egy ember, akinek a sorsában nekem kellene valamit lépni. De mit? Anyám jöhetne ide. nem jön. Én nem tudok jelen lenni az életében személyesen, egyszerűen egy bevásárlást is terveznem kell (nem, nem egy cipővásárlást, hanem a sima boltot is). A telefonhívások során nem beszél, igazából süket is (73 éves). Nem találtam egyelőre semmi közösséget, ahova becsatlakozhatna Gödöllőn. Nincs senki ismerőse, akit felhívna, ha baj van. (Mondanám hogy pontosan ezen szocializálódtam, de ez hibáztatásként hangzana, holott nem az, csak tény.) Egyelőre egy kósza ötletet próbálok megvalósítani, némi anyagi függetlenedést biztosítani neki (jaj, mert olyan kevés is elég lenne már, de nem fogadja el, titokban kell dugdosni neki pénzt, és nincs bankkártyája, a faszkalap apám megszüntette, mert sokba kerül fenntartani). Ez az egész megérne egy külön posztot, már csak azért is, mert ha valaki olvas még, és talán van valami okossága, ötlete, mindent szívesen veszek. Az én ötletem egy társkártya a nevemen, amit ő használna, és azonnal tudnék pénzt utalni, de csak ő használhatná. Sajnos ehhez neki is ott kell lennie személyesen, tehát egyrészt szabadságot veszek ki, másrészt valahogy le kell vakarnom róla apámat – ja, mert nem hagyja egyedül semmikor, mert apám fél amúgy persze, mert egymagában senki és semmi, csak roncs alkoholista.

Mással kellene zárnom ezt a posztot, nem így, mert ez a figura még ezen a módon is megrabol, csak leírt jelenléte is elég a veszteséghez. Inkább beharangozok még egy posztot, az egyik exbarátom (ma már legalább barát) balesetéről, az end happy, a történet sűrű, mondjuk persze még nincs vége, lassan csordogál, legalább utolérem.

BÚÉK!

 

5 thoughts on “#164

  1. De jó, hogy írtatok! Hú, azt hittem, alapvetően inkább jó dolgokról meséltem a posztban, a panaszkodás aránya kicsi, aztán rádöbbentem, hogy pl. eléggé önkontroll nélkül írtam a végén apámról – hát, nagy a feszkó bennem, az tény, de talán nem ez a jó módja, helye a gőz leeresztésének, ha már próbálok formáltan fogalmazni ezen a felületen.
    Jaj, elolvastam újra a posztot, tényleg jaj és jaj. 🙂 Hát, azért alapvetően minden nap komplett, sok örömmel és sok szívással, és az nagy szerencsém, hogy ez a sok öröm valóban be van osztva szépen, egyenletesen minden napra.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s