#139

Lélekhúrok rezzenései vagy valami ilyesmi lehetne a cím.

Merthogy mindenféle bölcs ülepedésekről gondoltam írni, ha a fiúk hagynak (Tomi fogzik és/vagy beteg, megint 40 fokos a láza, megint doki, aki semmit nem talál, még a végén én érzem magam túlaggódónak, de azért 40 fok, az sok, na), egyébként meg vicces, mert altatáskor jutott eszembe ez a poszt, akkor olyan szép, erős, tartalmas fogalmazás alakult a fejemben, volt már ilyen máskor is, mármint hogy aztán a gép elé jutottam, és három, nyári fogalmazásba illő mondat sült ki az egészből, végül hanyagoltam a posztot.

Szóval a lelkem. Az van, hogy amióta szültem, szoptatok, azóta borzalmasan ki vagyok szolgáltatva az érzelmi hullámoknak, különösképpen a meghatódásnak, elszomorodásnak, rettegésnek, együttérzésnek. Komikusnak hangzik, és van ennek komikus vetülete is, hiszen milyen kellemes sztereotíp reakció beteg kiscicák megmentésén sírdogálni, kisbabás-tápszeres gerillavideókon szemet törölgetni, csak az a gond, hogy ennél mélyebb a hatás. Nem tudok bizonyos könyveket elolvasni. Pl. érdekel egy kellemesnek tűnő krimi, amely néhány hónappal a világvége előtt játszódik, de ahogy belegondolok, hogy egy olyan világról olvasok, ahol másfél éves ikerfiúk élete még három éves koruk előtt befejeződik, elemi rettegés, mélységes szorongás fog el. Nem tudok bizonyos híreket végigolvasni – ehhez nem is kell semmit hozzáfűzni, sajnos rettenetes hírek jönnek szembe, balesetek, gyilkosságok, menekültügy, érintettek a gyerekek, és félnek, reszketnek, éhesek, meghalnak, ezt nem, nem lehet kibírni. És hiába próbálom kiverni a fejemből a képeket, újra meg újra elém tolakodnak. Nem tudok filmeket megnézni, ki van zárva a Saul fia, ilyesmi.

Az a gondom ezzel, hogy így a világ nem igaz, ez hamis, hazug, én nem szeretnék mindentől elzárkózni, de most olyan az élet, mint a lyukas fog gyökérkezelés előtt, minden azonnal érinti az ideget, marad a pépes étel, a semmi, a biztonságos falatok. nem tudom, vajon dolgoznom, kell az ügyön, hogy újra alkalmas legyek szembenézni a valósággal, vagy ha már nem szoptatok, nem töltöm teljes napom a gyerekekkel, elkezdődik egyfajta távolodás, akkor változik ez az érzékenység.

És amit ma, az altatáskor vettem észre: van ennek az erős empátiának jó oldala is. Szégyen, de bevallom, hogy van pár ismerősöm, akiknek Facebookos aktivitása kapcsán mindig fogtam a fejem: butának, sápítozónak, modorosnak, szerencsétlennek tartottam őket, akik megosztották a szerencsehozó lóhere fotóját, a dupla családi pótlékról szóló, lájkgyűjtő portálon megjelent cikkeket, akik kiírták, mikor mit főznek, és az néha pipicici volt rizibizivel a pociba. Igen, törölnöm kellett volna, ha nem ismerősként kezelem őket, ehelyett elitistaként szörnyülködtem, bezzeg én de okos vagyok, be jó. Szóval nem érzem már ezt irántuk. Tudom, milyen küszködéssel jár egy gyerek megszülése, nevelése, és abszurd, de ezzel együtt azt is jobban érzem, milyen nehéz, ha nem szül az ember gyereket, milyen lehet megörgedebni, milyen lehet nagyon fiatalon bizonytalankodni az életben, valahogy hirtelen rengeteget tudok a női létről, és szóval az az ideg, mely lebénít egy Pulitzer fotót látva, az máskor pedig olyan ingereket segít átadni, amelyekre eddig nem voltam nyitott.

És aminek nagyon örülök: kezdem elengedni azt a fajta bírálatok, amelyet pillnatok alatt hozok másokról, vadidegenekről az utcán, ha a testüket nézem. Ahogy nem szerettem a magam testét, úgy élveztem, ha máson láttam a narancsbőrt (én bezzeg nem mutogatom), a kivillanó muffintopot, az x lábakat, a vastag bokát, és mondhattam, hogy bezzeg én nem mutogatom, vagy bezzeg nekem nem ilyen, ez szerencsére jobb. Most, függetlenül attól, hogyan nézek magamra a tükörben, el tudom engedni ezeket az alkalmakat. Látom a másikat, de azt látom, hogy ő ilyen. Ennyi. X lábú, szép fogú valaki. Nagy hasú, elfáradt arcú. Nagy hasú, szépséges ruhájú. Szép arcú, szép hátú.

És mind nő. Vagy ha férfi, akkor mintha azt venném észre benne, amit hajlamosak vagyunk női attribútumnak gondolni. A megkomponált ruhát, a merész stílust, és még egy sztereotípia, de a Pride-on sokszor gyönyörködtem a meleg férfipárokban. Volt egy pillanat, erős giccs, de könnyű még most is felidéznem: üde, jóképű fiúk átölelik egymást, az egyik odahajol a másikhoz, megcsókolja, majd lehajol a velük lévő fekete, borzas kutyához, megborzolja a szőrét, a kutya nyakában szivárványszín tüllkendő. Olyan finom volt a mozdulatsor, olyan gyengéd, és olyan jól esett szabadon nézni a szépet.

Nem tudom, miféle áramlatok ezek, merre, hogyan kellene sodródni, nem nyelni sok sós vizet, elég levegőhöz jutni, naphoz, fülek a víz alatt, zúgás, nyugalom

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s