#130

Szóval a gyerekvállalásról. Fut végig a téma a neten, nagyon tetszik Isolde írása róla, és Monáé is, lassan már nem is aktuális, csak én vagyok lemaradva, de akár a kisvárosi lokálpatrióta lapocska, ahol el lehet sütni még a Facebookról leszedett hónapos-éves karikatúrát, itt ezen a blogon még ér elővenni bármit, bármikor.

Szóval a gyerekvállalás. Mindenki tegye saját kedvére, ez természetes szerintem. Bármiféle nyomás szinte bizonyosan az élet(ek) elbaszásához (illetve az elbaszáshoz, majd annak jóvátételére szánt rengeteg macerához) vezet. Még akár nyomás nélkül is elkanyarodhat erre az ember élete.

Én csak a saját történetem látom, ismerem, de még azt sem értem teljesen. 35 táján még nem ismertem gyerekeim apját. 38 évesen még nem voltam terhes. 39 évesen két gyerekem volt. Most 41 múltam, és habár minden családtag látja, hogy igenis nagy szívás ikreket nevelni, főleg akkor, ha a szülők másika rendhagyó időben, rendhagyó mértékben dolgozik, azért van, aki be-bepróbálkozik, hogy lesz-e folytatás. Szerencsére a nyomás nem nagy, inkább egy szemtelen légy hatását kelti.

Hogy mi történt volna, ha korábban bekapom azt a bizonyos szemtelen legyet, nem tudom, talán előbb fut le néhány folyamat, és változom meg, de nem akartam terhes lenni, rettegtem a gyerekektől, féltem kettesben maradni egyel is, féltem megfogni, nem lehetett megkérni, hogy gyerekekre (unokaöcsémre, húgomra) vigyázzak, egyszer mégis rászántam magam, éveket öregedtem, nem volt áttörés, nem ment utána sokkal könnyebben, csak éppen tudtam, képes vagyok rá anélkül, hogy megölném a gyereket, de nem hajtottam az újbóli megtapasztalást. Ezen felül nem is igen érdekeltek, a család tagjait szerettem, mert ők ők, de csak azért, mert valaki gyerek, nem tudtam nyitottsággal, érdeklődéssel ránézni, idegen volt, aki aranyos tud lenni, de macerás vele lennem, szót értenem. Mindez olyan erős fal volt, hogy rengeteg aspektusát nem is gondoltam át a gyerekvállalásnak, bőven elegendő volt, hogy repedéseket találtam a téglák között, illetve az lendített tovább, hogy amint éreztem, akár fontos is lehet számomra a gyerek, képes lehetek arra, hogy igazgassam, támogassam az életét, akkor I.-vel megbeszéltük, és végül arra jutottunk, próbáljuk meg, ugyan mi történhet, maximum kísérletezünk pár hónapot, évet.

Aztán ugye ez lett, és meglepve konstatáltam, hogy a legtöbb hidegzuhany, a legnagyobb változások, rádöbbenések egyáltalán nem az ikes lét velejárói. Mindenféle közösségekben, fórumokon, Ringatón, elmélyültebb beszélgetésekben előjön az, mennyire átalakult az ember élete a gyerek után, hogy az ember döbbenten nézi magát, miféle másik lény kel ki ebből a bebábozódásból, a bábon belüli elfolyósodásból, újraépülésből. Többen beleszakadnak ebbe a munkába, szülés utáni depresszió hónapokig, elszigetelődés, elhanyagolódás, nem a test, nem a haj, a köröm, hanem az egész lét elrongyolódik, jó az úgyis, mindegy.

Engem elzárt az erre felkészüléstől a fal, utána a fal felrepedezésének csodálása, az ikerterhesség fizikai súlya, és a szerencsémnek, a jó közegnek, a jó helyszínnek, jó embereknek (akik jókor nyújtottak kezet) köszönhetem, hogy kilábaltam, azaz lábalok folyamatosan. Meg annak, hogy lábaltam már ki mélypontról, így volt némi hitem magamban, hogy nem kell feltétlenül szar életet élnem, inkább legyek hisztérika, sárkány, csak alakítsam én is a korlátaim, a világot magam körül. Szerencse voltaképp ez is, miközben persze a sárkányság tudata is egy újbb teher, akár az eltemetni szükséges régi lomoknak kiásott gödör földje, azt is el kell valahova tüntetni, holott már nem lesz semmi ugyanolyan.

Mindezek után mondom, hogy egy kurva jó dolog az életemben a gyerekvállalás. Sőt nem csak mindezek után, hanem azok után, hogy napra nap rám zuhan a halandóság, az enyém, az övék, félek, hogy ezt majd számon kérik tőlem, hogy meghalni jöttek a világra, de aztán bízom abban, hogy előtte még rengeteg jó dolgot csinálnak, tapasztalnak, alkotnak, és lesz valami olyan világképük, ami segít nekik a halálban is, szóval persze bízom, hogy jó emberek lesznek. Nagyszerű érzés nézni őket, ahogy más metódussal feszegetik a dolgokat, az egyik zárakat piszkál, be tud kapcsolni játékokat, a másik megismeri a polcok, szekrénykék struktúráját, és ügyesen mászik beléjük, rájuk, az egyik fogja szépen a kezem, ha sétálunk a játszótéren, a másik alig bírja tartani, rántaná ki, az egyik csak a fejét nyomja nekem alváskor, szinte alig ébred éjjel, a másik, aki nem adja a kezét, éjjel többször kell, át kell ölelni, akkor bevackolja magát, úgy visszaalszik, az egyik bohóckodásból kifolyatja a száján a kaját, a másik ezen nagyon sokat nevet, az egyik pedig azon, hogy a másik elbújik a kanapé karfája mögé, majd elődugja a fejét.

Az én életem is teljesedik, új mélységek és magasságok nyíltak meg, amelyeket be kell járnom. És ha nem azt nézem, hogy a napi dolgok néha ijesztő Szküllák és Kharübdiszek (jajj, rettegek a játszótéren, rettegek az életükért, idegbeteg anyuka vagyok, ez is egy újabb poszt), hanem úgy egészében, akkor ez a szűk másfél év (plusz a terhesség, jó, csapjuk hozzá), az valami. A múltkor volt egy munkahívásom (munka, ez is egy poszt), egy idegennel beszéltem, és az idegen elkezdett fölényesen humorizálni: pl. rissz-rossz vicceket szúrt be az én kedvesen, de komolyan előadott mondandómba, ez teljesen lekezelő volt, mintha az én mondataim voltaképp félig hallva is bőven elegendőek, kösziköszi, ugorjunk. Na, és közben azt gondoltam: “Ó, te pöcs, hát komolyan ennyire fontos megmutatni, milyen nagyszerű, laza ember vagy, aki persze felettem áll a hierarchiában? Hát tényleg erre van feltétlenül szükséged? Gratulálok! Én meg ikreket nevelek, és már a reggeli kávé előtt két szaladgálót vakarok ki a szarból, szóval igen, nyugodtan vágj közbe, pontosan tudom, hol van ennek helye az életemben, és hol van az én helyem.”

U.i.: Közben a zuhany alatt ugrott be, hogy ez a fal fogalom elég megtévesztő. Nálam a rettegés a gyerekvigyázástól, a felelősségvállalástól egértelműen gond volt, olyasmi, ami eltért attól, amit normális énem részének gondoltam. Az viszont, hogy nem volt izgalmas a gyerekek társasága, szerintem egyáltalán nem volt megoldandó probléma. Másnak sem lenne a fal feltétlenül kilátáselrekesztő, lehetséges, hogy az épület teherhordó része, és az a normális számára, ha nem akar gyereket.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s