#119

Számtalan labdával zsonglőrködtem, és elegendő volt egy kis botlás, a szél irányváltása, a fene tudja, mi, de ütemre hullottak mind a pofámba. A közösségi élet. A sport. A diéta. A Ringatók. A barátkozások. A munka (erről nem is írtam, kaptam egy kis projektet, egy esemény szervezését, jaj, nagyon jól esett, de még most is marcangolom magam, tényleg elégedettek voltak-e a résztvevők, a főnököm stb.). A podcast. Az örömolvasások, a kötelező olvasások.

Eltelt a március, és eljött a születésnapom, 41. teljesen hasznavehetetlen szám, nem is a számot ünnepeltem, csak azt, hogy kicsit megállhatok, letelepedhetek, ebben kértem I. segítségét jó előre. de ahogy telt március, úgy indult április is: lázzal, betegséggel, takonnyal, orrszívással, orrfolyással, teleszart pelenkákkal már ébredéskor (sőt egy extrém esetben Marci álmában befosott, nincs erre jobb szó, ez történt), teleszart babaruhákkal már ébredéskor (már az én ébredésemkor, tehát akkor, amikor még kába vagyok, kaparnám össze magam, de nem, azonnal szükséges teljes tudatom, teljes hidegvérem). Kórházzal.

A fiúk csupa csip-csup betegséggel küzdöttek, a takony, az orrszívás nem durva dolog, csak stabilan adagolt napi rettenet (mindkét fiú visít, sikít, rángat, rúg orrszíváskor például), lázuk nem is nagyon volt, kivételt képez ez alól a születésnapom előestéje (és maga a születésnap), amikor Tomi hirtelen lángolni kezdett, 39,5 volt a láza, persze pánik, persze éjjel alig alvás, persze reggel rettegve ébredés, semmi pihenés, leülepedés, letelepedés, ha már 41. És persze Tomi nem volt igazán rossz hangulatban, kicsit lassabban, kicsit pilledtebben, de eljátszogatott, akár más napokon.

A hasmenés sem zavarta őket, édesen gagyogva, magyarázva totyogtak belül teljesen összekent nadrágban, bodyban.

Én voltam az, aki ugyanezen betegségektől teljesen kidőltem. Illetve a saját betegéseimtől, közben a gyerekek betegségének kezelésétől. Én voltam, aki nem tudott szinte mozogni a hányós-fosós délután végén, csak amikor Marci kezdett el hányni, az kapott össze. Aztán elkaptam a vírusos náthát én is, két hétig köhögtem úgy, akár egy Mikroszkóp Színpadon haldokló ripacs, bágyadt őszi légyként vegetáltam, éjjelente fel-felkeltem, állapotom stabilizálásában segített, hogy az amúgy vidám, láztalan Marci egyik éjjel kruppos rohamot kapott, ügyelet, kórház, beköltöztem vele pár napra, ott hörögtem tovább a csecsemőosztályon, mélységesen szégyellve magam, de úgy tűnt, az orvosok, ápolók nem aggódtak. A hazai viszonyokról itt egy kis cikk, nekem szerencsém volt, első éjjel egy fotelben voltam kénytelen aludni (persze nem sikerült), másnapra már polifoamot kértem, engem nem zavar, ha a földön alszom, de megürült egy szoba, mehettünk oda át, volt ágy! És nemcsak volt, de aludhatott velem Marci – aki továbbra is vidám volt, habár unta a világot -, de azért gyanús, hogy egy 15 hónaposnak nem természetes kiszakadni a lakásból, a testvérétől, bekerülni egy nem túl kies közegbe, ahol basztatják, szurkálják, és többször elválasztják az anyától, persze mindig olyankor, amikor valami piszkálódás történik. És ki tudja, Tomi hogyan viselte belül, hogy hirtelen csak az apja van vele, azért remélem, hogy ha repedt is a bizalom, összeforr nyomtalanul. Látszatra nincs baj.

Ehhez már csak erős és stabil anyaként kellene léteznem. de kiszívta az erőm, hogy ennyire lenyomnak a betegségek, hogy volt olyan délután, amikor a látogatóba érkező szüleim mentettek meg, mert különös volt a világ, végül megmértem a lázam, volt valamennyi (na, persze olyan magas, ami a fiúknál már nevetségesen alacsony, de én nem bírom a lázat, 37 foknál már érzem a gyengeséget), és csak üldögéltem, néztem, hogy a fiúkkal más játszik egész délután.

A születésnap végén azért csak elmentünk az időközben stabilan hőemelkedéses Tomival és kicsit még taknyos Marcival korai vacsorára, ahol ők mindent a földre dobáltak, majd megtekintették a gyereksarkot, majd mindketten beszartak, letagadhatatlanul. Pelenkázhattam volna, ha viszek magammal cserét, így csak menekülőre fogtuk.

Az persze vidám dolog, hogy a fenti nyomorúságok voltaképp nevetségesen átlagos és semmilyen bajok, nem komolyak, nem megoldhatatlanok. A krupp enyhe volt, kötelező a kórház a megfigyelés végett. A fiúk egészségesek, szépek, már járnak, a takony, ilyesmi a gyereklét velejárója. De ennyi elegendő volt, hogy a labdáim, amiket dobálgattam a teljes élet reményében, szépen visszahulljanak, és most annak örülhetek legalább, hogy mind megvan, csak újra kell kezdenem a dobálózást, a ritmus kitapasztalását.

Az pedig elgondolkodtató, hogy belemásztam az áldozathibáztatásba: azon kezdtem el töprengeni, mit tettem rosszul, hol engedtem, hogy rés nyíljon a családi védelem pajzsán? Hogyan erősíthetem meg újra? Olyan jó lenne, ha tényleg holmi akaraterő, kiegyensúlyozottság elegendő lenne a minden játszóházban könnyen megtalálható vírusokkal szemben, ezért igazán kicsi ár önmagam ostorozása. De azért tisztában vagyok azzal, hogy ha van is, ami tényleg rajtam múlt, az sajnos nagyon kevés. Talán azt kellene látnom, hogy rossz széria volt ez, de valójában milyen olcsón megúsztuk. Lehetséges, hogy ennyi múlik rajtam, a nézőpont.

4 thoughts on “#119

  1. ó, szörnyülködve olvastam. jobbulást nektek, ez a tél nagyon beteges volt, nyilván a játszóházba is behordták a nagyobb tesóktól a gyerekek a vírusokat, bacikat. még betegség nélkül is hatalmas teljesítmény amit nap mint nap végzel, a szervezeted is ki van még merülve, és gondolom az éjszakákat sem alszod még végig akkor sem ha mindenki egészséges. annyira jellemző hogy az előre megtervezett, várt kis apró pihenések keresztülhúzódnak, és mégcsak nem is lehetsz mérges senkire, hisz senki sem tehet róla. (nekünk nyaralás volt ilyen nem is egyszer) de azért én mérges lettem volna a helyedben. remélem azért később be tudot pótolni a szülinapos pihenős délutánt (?) (vagy mi lett volna?).
    ahhoz pedig gratulálok hogy sikerült ennyi kis labdát összegyűjtened amik segítenek a hétköznapokban! nem is vettem eddig észre az apró smiley-t az oldal legalján 🙂

    • Mérges voltam én is, és rossz fej sokszor, és emiatt pláne mérges. De bevallom, a kórházban végül egészen jól bevackoltuk magunkat, jó szobatárssal, kiismerve a napi rutint valahogy meglettek az apróságok, amikkel eltelt simán a nap, és lehet, hogy a fiúknak azért nem volt nagy törés a kórház, mert fejenként lett egy felnőttjük, aki csak rájuk figyelt, míg általában én osztódom. Az étteremben meg már csak nevettünk. És bevallom, a kommented is ír a lelkemnek, kicsit a világba panaszkodtam, kiabáltam, és jó, hogy jön a visszhang, hogy nyugi. 🙂

  2. Nagyon jól dobálod a labdákat, hidd el. Muszáj néha lehullniuk, de újra tudod kezdeni. Lesz még pár ilyen tél, mert kicsik még a fiaid, de tényleg az a helyzet, hogy örülj, hogy csak ilyen bajaik vannak. Emlékszem, nagyon le tudnak húzni az ártalmatlan gyerekbetegségek is, de jobb lesz, egészen biztosan.
    Miket olvastál?

    • Köszönöm a biztatást! Kissé az önsajnálatba merültem, ami akkor is felesleges, még ha néha tényleg macerás az élet – csak erős a vonzás, főleg egy ilyen blogon. 🙂 Az olvasmányokról viszont van egy jó kis anyagom, igaz, ott kevés idő jut egy-egy könyvre, amit olvastam, de hátha érdekes lesz neked a podcastunk: http://www.harmaskonyveles.hu

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s