Néhány napja mondtam valakinek, akivel összefutottam az utcán, hogy nem a halhatatlanságot kaptam a gyerekáldással, hanem a halandóságot.
Most nagyon hosszúak a napok, nagyon rövidek az éjszakák, de ez a bő 10 hónap mintha másból állna össze, nem egymás mögé pakolt, súlyos, kemény kihívásokkal, árnyék- és korlátátugrásokkal nehezített napokból. Lassan egy évesek a fiúk, és a jövőm hirtelen elfér egy emlékkönyvben (néhány oldal sarka behajtva, körbesatírozva: titok). Eddig 10 év egy emberöltőnek tűnt, számtalan könyv, zene, beszélgetés, élmény, emberekkel töltött pillanat fért bele. Ma már semmi ez a 10 év, hiszen még csak akkor mennek ötödikbe!! Én látni akarom, amikor felnőnek, ahogy megöregednek. És rettegek, hogy elvész egy kicsi is a hátralévőből. És nevetséges, mert azt sem akarom, hogy a teljes életüket láthassam, mert akkor előbb fejezik be ők, mint én. Nehéz, na.
nimbusz 
Kedves Nimbusz, pár hete olvasom a blogod, és nem tudtam megállni, hogy ne szóljak hozzá. Több bejegyzésed is szíven ütött már, és itt pedig rögtön az első mondatban tökéletesen megfogalmazod, ami már olyan régen kavarog bennem, így “háromgyerekes anya”-ként. Köszi.
Köszönöm a kommented, örülök, hogy írtál! Annak is, hogy másnak is mondanak valamit a bejegyzéseim.