Felettébb kellemetlenek mindahányan 1.

Előrebocsátom, a napjaim jól alakulnak, sok a látogató, a program (már relatíve persze, a régi élethez képest visszafogott, de a fiúk maguk töltik ki a napokat, ma pl. azon kaptam magam, hogy órák óta a habtapin fetrengek velük, anélkül, hogy felnőtt időtöltésre vágytam volna), kezdek rendben lenni a bőrömben, a világomban, a lakás is rendeződik, tárgyak helyet találnak maguknak, a fénypászmák és az utcai hangok is szépen beilleszkednek a szobák terébe. Mégis két negatív posztot érlelek egy ideje fejben, talán csak a helyrerakási folyamat részeként kell elhelyeznem őket itt.

Először a legnagyobb, ormótlan dobozt pakolnám el valahova örökre.

Itt ez a vers.

A szép Fegyver-Kovácsné panasza ez is

Mert az még hagyján, összeroskadunk,
mellem megereszkedik, kiürülve lóg,
a csípő íve kiegyenesül, új ívek
látsznak, ez még hagyján, hiszen
lesz, akivel gubbasztunk majd
éjjel az ágyban, két inverz ráncos
kucsmagombaként együtt fordulunk álmunkban,
lassan, nyögdécselve, fájlalva pontokat,
mikről most nem is tudunk.
Mert ez még hagyján.
De hogy ők, az ácsok, kőművesek,
az árokásók, a járdatörők, homlokzatmázolók
ne fütyüljenek, hogy ne forduljon oda a taknyosképű:
“Mester, megnyomná azért!”, vagy legalább
a Mester mondaná: “Ugyan, az ott, az érett,
az már tudja, mit hova tegyen, tenném is bele!”
Legalább ez.
Egyszercsak nem fütyülnek. Hiányozni fog.
Aztán hiányozni az, hogy hiányzik.

Kb. 15 éve született, és amikor született, akkor nagyon szerettem. Alig néhány év telt el, és már gyűlöltem a szöveget, gyűlöltem, hogy ilyen butaságot írtam le, vissza nem vonható módon, mert a vers örökre a neten ragadt, sőt aki valaha is olvasott tőlem verset, az ismerte, ha valahol felolvastam, mentorom kérte, hogy ezt is, mert vicces, és én felolvastam, mert nevettek, és az az érzés megfizethetetlen, és persze soha senki nem mondta, hogy de figyelj már, Gabi, miről is van szó itt pontosan.

Aztán elmúlt az egész versírogatósdi, eleinte úgy, hogy azt éreztem, hagyom kisiklani a kezeim közül ezt a nyálkás testű aranyhalat, kényelmetlen, hideg érzés volt ott ülni a stégen maszatos kezekkel, amelyekről igyekeztem nem tudomást venni, csak úgy az ölembe ejtettem végül, ahol aztán megszáradt az a két kéz, és el is felejtettem, mitől ragadt korábban, szóval legutolsó dolog volt azzal foglalkoznom, hátrahagyott költői életművem egyik-másik eleme mennyire illeszkedik a jelenemhez.

Mostanában pedig hol ez, hol az a szöveg bukkan fel elalvás előtt, valamit közölni akarnak, bizonyára magukat, vagy még annál is többet, mindenesetre a Kovácsné stabilan kísért.

És a szöveghez csapódtak egyéb emlékek is. Az egyikben kint lebzselünk, felsős lányok, az Erzsébet parkban, nyár van, talán az örsi pénzt fagyizzuk el éppen jobb híján, a másik osztályból vagy éppen a kétszázkettesből (a helyi szakmunkásképző) verbuválódott csapatnyi fiú érkezik, körbeugrálnak minket, a lányok szoknyája alá kapnak, mindenki forog, nevet, sikoltozik, az én szoknyám alá senki nem nyúl be, pedig úgy forgok, az Eszti szoknyája alá akkor is, ha ő tényleg elfelé. Abban bízom, hogy a forgatagban úgysem tűnik fel a kudarc (mi is a kudarc itt?), mintha csak ilyenkor lennék csúnya, csóró, félénk, eminens kislány, egyébként csak eminens, vagy csak félénk, gyakrabban csóró, mikor mi derül ki rólam. A másik emlék már néhány évvel későbbi, egyedül sétálok haza egy másik lakásba, időközben elköltöztünk néhány utcával arrébb, nyár van, szünidő, a lakótelepen, szinte a házunk előtt egy arra bicikliző suhanc benyúl menet közben a szoknyám alá, hazaérve sírok, koszosnak érzem magam, de szégyellem a bagatell ügyet felfújni, nem mesélem el senkinek.

Én bevallom, miközben tudom, mennyire taszító, ha emberek beszólnak az utcán, olyan sokszor érzem magam csúnyának, csórónak, félénk eminensnek, hogy sokszor örülök, amikor egy olajfoltos overáll viccesen fintorogva-szemforgatva azt mondja, kiskezitcsókolom, netán meghajol, vigyorog, teátrálisan arrébb áll. Ilyenkor én vagyok a Kovácsné, hiába minden feminizmus, idea.  Aztán ér valami erősebb élmény, egy másik overáll tolakodóbb, például két hete, amikor egy órára I.-re hagytam a fiújkat, és beterveztem egy garázsvásár és a Gardrób ruhavásár meglátogatását, mind 200 méternyire a lakásunktól, mind keleti pompa, drogos ingerkavalkád a képzeletemben, de előttük még elnyargaltam egy bankautomatáig, ahol egy idős, borostás, kerekes szatyros bácsi a melleimet nézte, majd nyögdécselve simogatni kezdte a saját mellkasát, én pedig rádöbbentem, hogy most nincs a hasamra kötve egy kisfiú, a szoptatásban edzett mellbimbóim kiállnak pólón, melltartón keresztül is, a mellem sokkal nagyobb, mint amit eddig megszoktam, és én nem akartam így lenni, ilyen “kihívó”, ilyen natúr, és a bácsi helyett magamat hibáztattam, én voltam a koszos, és végül egész bevásárlóutam alatt karommal takargattam mellkasom. És ilyenkor pontosan tudom, milyen szomorú, hogy Kovácsnévá tudok torzulni, de hazugság azt hinnem, hogy ez nem valóságos, hogy ez az ormótlan doboz megszűnik létezni akár attól, hogy nem gondolok rá, akár attól, ha végre találok neki helyet.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s