Nem az a baj…

Ez egy legendás mondat első fele, amelyet egy kulcsosházas ivászat másnapján mondott valaki valakinek (nem nekem). Így hangzik a teljes mondat: “Nem az a baj, hogy tegnap ocsmányul berúgtunk, hanem az a jó!”

Azóta többször felhasználtam ezt a bölcsességet, hogy kifordítsam, befordítsam baklövéseim, a nehéz helyzeteket, a katyvaszt, a káoszt. Nem az a baj, hogy múlt héten még erős szocális depresszióval (van ilyen? mostantól van)  küszködtem, hanem az a jó. Hogy a múlt héten, tudniillik. Végül valahogy kikecmeregtem belőle, szerencsére volt pár megbeszélt alkalom arra, hogy emberekkel találkozzam, most naptárban vezetem, milyen leveleket akarok megírni – semmi komoly, csak egy köszönőlevél, egy emlékeztető, egy elejtett szál felkapása udvariasan, szóval tényleg semmi nehéz, de nekem valamiért mégis nehéz ezeket megtenni. Módszer kell arra, hogy úrrá legyek a sűrű passzivitáson, és a könyökvédős bürokrata jelmeze, szerepjátéka mindig beválik. Dátumok. Naptárba vezetett feladatok. Ütemtervek. Megnyálazott tintaceruzák, tartozik, követel. Átírótömb.

Egyébként jól vagyunk, írtam az Otthon Segítünk Alapítványnak, lehet, telefonálni kellett volna, mert még nem kaptam választ, de a telefon túl merész lépésnek tűnt. Úgy gondolom, tudom, mit kérek a segítségként kiérkező vadidegentől. Az apró-cseprő kétségeim megosztásában bízom, a (szerintem) szégyelnivalóan hülye kérdéseim mesterségesen hanyagul odavetve, pl. meg akarom tudni, meddig tárolható az almapüré a hűtőben, hogyan kell másnap melegíteni, ér-e mikróban, Marci mennyire sírós gyerek, nagyon, vagy csak idegborzoló felhőjáték, amit érzek. Fel kell-e vennem, amikor így nyüszög, tessék hallgatni, így ni, vagy ez csak képernyővédő panaszkodás, mert nem ér el ezt meg azt.

Ugyanis az a helyzet, hogy Marci stabilan és állandóan nyüszög. Nagyon vidám kis lény, kifejező arccal, gyorsan reagál az emberre, örömmel, boldogan, de ha 10-20-40 másodpercig nem vele foglalkozom, hamarosan nyüszög, majd sír. Néha rákényszerülök, hogy sírni hagyjam, nem örömből, de a talpig szaros Tomit nem tudom izibe letenni éppen. Szóval előfordult már, hogy percekig sírt, és nem csendesült, hanem inkább egyre hisztérikusabb lett. Nagyon sokszor szívja le minden  energiám az, hogy a napom stabilan végigkíséri a sírása. Mert van, amikor Tomi fürdik. Eszik, büfiztetem, tisztába teszem, tornáztatom, játszom vele is. Mert néha Tomi is sír. Mert néha ennék egy szendvicset. Kiteregetnék. Elmennék pisilni. Szarni. Kb. 80% az esélye annak, hogy ha elugrom wc-re, akkor a fele dolgom sírás közepette végzem. Nem vagyok rá büszke, de párszor már elvesztettem a türelmem, és úgy beszéltem vele, mint egy felnőttel. “De értsd meg Marci, rohadtul elegem van ebből, Tomival is együtt szeretnék lenni, mindent magadnak követelsz. stbstbstb.” Nem vagyok abban biztos, hogy felmentés, hogy utána mindig elnézést kértem. Mint egy felnőttől.

Jó lenne egy másodvélemény, megerősíteni, vagy éppenséggel rávilágítani, hogy Marci teljesen átlagos mennyiséget nyüszög. És azért tűnik soknak, mert az átlagoshoz képest sokkal kevesebb időt tudok rászánni. Sajnos a védőnők egyelőre nem jelentenek támaszt, megint csere van, az új védőnő el is mondta, hogy előbb a problémásabb családokkal foglalkozik többet, mi ugye nem vagyunk problémásak, ez voltaképp nagyszerű hír, kár, hogy nekünk ikreink vannak, és amikor kontroll van, akkor bemondásra behúzzák, hogy igen, az ikrek forognak, fognak, követik a hangot. Jól esne, ha az ikrek helyett Marci és Tomi lenne, és külön jutna rájuk idő. Persze értem én, hogy az a baba, akit be sem hoznak kontrollra, előnyt élvez, mert más előny talán sosem jutott neki eddig. Ezért kell megtalálnom azt a segítséget, amit viszont én is igénybe vehetek. Kicsit aggódom Marciért, Tomi már kutyázik, Marci egyelőre heverészik, nem is nyomja fel magát rendesen. Tartok attól, hogy én rontom el a fejlődését, mert minden nyikkanásakor megyek, felveszem, ölbe ültetem, pihenőszékbe rakom – nem mindig önzetlenül, egyszerűen sok a sírás már.

Ó, igen, már itt van, eljött ez a szép új kor, már elkezdtem aggódni, időben, jókor, jól csinálnak-e ezt, azt, mit rontok el, mit kellene észrevennem, mi az, amit ha nem jelzek, teljesen tönkre teszem hónapjaikat, már régen fejlesztő tornát kellene kérni, már sosem kapják meg/vissza azt a lehetőséget, azt a pillanatot, azt a tudást. Abban reménykedem, hogy a segítség kérésével rövidre zárom a dolgot. Már csak telefonálni kell. Fel is írom  naptárba.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s