Napok óta fortyog bennem a rossz, mint valami mesebeli mocsárban az iszap, gyűlölködöm, hibáztatok, keresem a bűnbakot, várom a sorsom jobbra fordulását. Nem ma, hanem holnap, sőt akkor sem, hanem belátható időn belül nem, majd, egyszer, persze.
Talán a napsütés, mindenképpen a könyvfesztivál, az, hogy ismerősökkel találkoztam kint, hogy a tervezett könyvmennyiség helyett még többet vehettem (köszönet a Scolar gavalléros akciójának, miszerint a levásárolható 500 Ft-os belépő náluk 1000 Ft-ot ér, és remek könyveik is vannak, most már nekem is), de olyan banális igazságot kaptam a kezembe, amit csak egy énblog bír el: de hát sosem lesznek a fiúk még egyszer ekkorák, megismételhetetlen időket élünk, és amin csak mosolyogtam a védőnőnél, amikor más anyukák bólogattak, elröpül a 9 hónap, az egy év, az most, visszanézve majd négy hónapunkra, hirtelen teljes jogú valósággá vált bennem. Hiszen alig jut két év arra, hogy itthon tologassam őket, és ennek egy része valóban elszállt. Bűnös leszek, ha azt várom, mikor ülnek fel, mikor állnak, mikor járnak, és azt hiszem, akkor majd más lesz, minden jobb, egyszerűbb, kezelhetőbb. A mocsár felszíne elsimult kicsit, de ott van az még, nem tagadom, viszont bele lehet ülni, jót tesz az ízületeknek, vagy ha nem, legalább vicces szétkenni magamon.
nimbusz 