Egy patron

Ez most minden irodalmi réteget mellőző, hosszú, önsajnálattól terhes panaszposzt lesz. Mert próbálom elütni viccel, szépelgéssel, forgatni így-úgy, de igazából kisfaszom tele a mostani helyzetemmel. És azzal is, hogy nincs hibás, hogy nincs ember, akire rámutathatok, hogy te meg mit rontod itt az életem, kapjál már észbe, másnak ez szar.

Mert a fiúk tényleg cukorkák, és megszerettem őket azután, hogy első pillantásra is megvolt valami kötelék, a gondoskodás alapprogramja azonnal elindult, de ma már ők két emberke, az egyik a kis Buddha, a falat kenyér jóság, a másik a kis problémás, az élénk, fürge, őket szeretem már, két megismert embert, és le nem mondanék egyikről sem, hiába terveztem, hogy csak egy gyerek lesz, és már nyáron bedolgozom a cégnek, nehogy elveszítsem a fonalat. Az a fonal semmit sem ér, ha a két fiút nézem.

Csak nem nézem mindig őket. Néha szerencsére alszanak, és valami csoda folytán én még nem. És valami csoda folytán már kiteregettem, elmosogattam, ettem is, vagy éppen eszem, amíg a gép elé ülök. És megint egyedül vagyok, este 10, a másik szobában most mégis felsír az egyik fiú, Marci az, a kis problémás, és már megyek is, majd írom a posztot később, 11-kor, éjfélkor, végül is akkor még lesz egy etetés.

Szóval nem tudom, kit hibáztassak, hogy I. éjjel jár haza, és délelőtt alszik, így csak egy vékonyka sávban tud egyáltalán a fiúkra nézni, és ez a sáv éppen az, amikor már látja az emailjeit, a hívásait, és már tudja, hogy mennyi szart kell aznap ellapátolnia, szóval el lehet képzelni, milyen kiegyensúlyozott, nyugodt pillanatok ezek, aztán elrobog, és éjjelig nem is látom, most már sokszor akkor sem, mert elalszom az újabb egyedül töltött nap után.

Pedig már istenes, mert egyedül nem csak rendelni tudok a Tescoból, a Vateráról, ebédet a Vegafutártól, hanem rájöttem, hogy csekket is be tudok fizetni az online bankomban, az ekönyvekről nem is beszélve, és már ki tudok jutni egyedül is a lakásból, igaz, lengőajtó van és lépcsők a bejáratnál, de már át merem küszködni magam rajta, így a gyógyszertár és a DM is elérhetővé vált, igaz, utóbbi is lépcsős lett a felújítása után, a rámpát nem engedélyezte az önkormányzat, mert sok helyet foglal a járdából. Köszönjük, baszki!

És van egy kis kölcsöntabletem, amin netezhetek akkor is, ha szoptatok a sötétben, és mindenféle cikkeket, posztokat olvasok, de fáj a szívem, mert reagálnék, írnék kommenteket, leveleket, kommunikálnék az emberekkel, de csak félkézzel pötyögök a tableten, sokszor már az ékezetet is leszarom, de ez nem én vagyok, ez egy lebutított idióta, I like good books.

Nincs kit hibáztatni, hogy nincs mellettem senki, a szülők próbálkoznak, de sajnos az én szüleim már kifelé mennek az erdőből, 3 hónapja jönnek hetente látogatni, melynek általában nem örülök, hiszen siker volt, amikor végre magam mögött hagyhattam a velük való rossz kapcsolatom, és úgy adagolhattam a látásukat, ahogy akartam. Most nem így van, jönnek, és nem lehet őket lebeszélni, hogy ne, mégse jöjjenek, a testvérem sem tudta 12 év alatt, mióta gyerekei vannak, hozzá már úgy mennek, hogy nem is szólnak előre, egyszer csak becsengetnek, hátha valaki otthon van. Így. De van siker is, mert a 3 hónap látogatás után végre elsajátították a lift kezelését, pontosabban végre megpróbálták, és szinte ment, igaz, az első emeletig jutottak a második helyett, mert apám a 2. gombot nyomta be, 1. emelet, 2. emelet, hát nem? Említettem, hogy a földszintnek is kell gomb, hiszen van, aki oda utazna fentről úgymond. Jaaa. Hát így. Azért nyilván voltak ennél jobb formában, de apámnak az alkohol és a majd 70 év azért betette a kaput, anyám meg hozzáidomult, ma már nincs tettes és áldozat.

És annyi mindent szeretnék venni, ez egy külön posztot megér, meddig tolja ki az ember a gyerekre költött összeget (a végtelenbe és tovább), de most semmi nagy dologra nem kell gondolni, csak egy új ruhásszekrényre, amibe végre elpakolhatnám a fiúk ruháit, mert sokkal-sokkal több lett, mint azt gondoltam volna, s jótét emberek még adnak is, csak még nagy az ikrekre, ráadásul vissza is kell majd adni, mert megy vissza a családi körforgásba, ezért zacskózva van minden, a kisszoba egyik fele ömlesztett zacskóhegy, szívem szerint a visszaadandókat ki sem bontanám, mert elképesztően sok idő utána a kinőtt ruhákat szétválogatni az alapján, hogy egyszer régen lefotóztam egy zacskó kölcsönruhácskát, és időm azóta annyi, hogy csak na, ugye. De nincs szekrény, mert azt nehéz netről rendelni, és autó ugye nincs, mert volt a karambol, és I.-nek alig van ideje azt is intézni.

És annyi mindent szeretnék még, főleg emberekkel találkozni, velük kommunikálni valahogy, és tanulni valamit, sőt alkotni, de az is jó lenne, ha a macskával többet tudnék néha foglalkozni, hízik szegény, mert kajával kenyerezem le, és dorombol még mindig, lelkesen, amikor megkapja a kevéske simogatását tőlem.

De most az a nagy feladat, hogy elfogadjam, ez van, ha nyüszögök, ha nem, nem lesz velem akkor sem senki reggeltől éjjelig, és nem lesz több időm sem, azaz talán alakulnak a dolgok, és hónapok múlva mégis, mert I. munkahelye rendeződik, a fiúk stabilabb napirenddel élnek, nyár lesz, többet sétálunk (mondjuk itt lesz még probléma a babakocsival, a hordozás most még megy, de kövér kis pondrók a fiúk, lassan 7 kilósak, és a hasi hordozás 8 kilóig kényelmes, hátit meg egyedül nem igazán tudok egy kövér, de valójában még nagyon fiatalka gyerekkel, aki a fejét nem tartja, nyeklik-nyaklik, de ha ficánkol, akkor már nehéz fognom, felkötnöm rendben, szóval csak kell valami ikerkocsi, de a liftbe a szimpla is alig fér be, tároló meg nincs, költözni kellene valahova, de hova, mikor, hogyan, amikor semmire sincs idő, jajjj), nagyobbakat alszanak, szóval valamiért mégis több lehetőségem lesz, vagy ugyanennyi, csak más, és emiatt elviselhető tördelni a napokat.

És még azért is, mert sok aprósággal örvendeztetnek meg a fiúk, leírva semmi, hogy már nézik egymást, hogy nézegetik a kezüket, hogy felderül az arcuk, ha meglátnak, hogy bomlanak ki, lassan, de biztosan. És szoktunk sétálni, igaz, az idő most nem az igazi, de már vannak virágillat-felhők, amikbe óvatlanul belegyalogol az ember a Király utcában.

És azért naponta van egy patronom, egy hosszú levél megírása, egy blogposzt, esetleg egy kis olvasás nyugodtan, egyedül, amit ellőhetek, ma például ezt a kesergős-keserves posztot írtam, és máris megkönnyebbedtem, mert leírva, visszaolvasva semmi különös, mindennapi problémák ezek, írhatta volna más is, és így nézve voltaképp más írta, én pedig jól vagyok, I. már elindult haza, és akkor megyek zuhanyozni.

2 thoughts on “Egy patron

  1. még akkor is nehéz otthon ha van segítséged és az apuka nappal jár haza. egyébként szerintem jogosult vagy ilyet kérni: http://www.otthonsegitunk.hu/ mármint bárki jogosult aki úgy érzi hogy túl sok és nem bírja, csak van egy érzésem hogy esetleg azt gondolnád hogy meghagyod azoknak akiknek tényleg szükségük van rá.

    • Hát igen, de… ,) Szóval tényleg meghagynám, mert szerintem másnak nagyobb szüksége van rá, és azért is mert nekem nem egy idegenre lenne, aki idejön néha, hanem a társra, akinek esténként oda lehet szólni, hogy figyeljen már oda, amíg én idétlenkedem valami tornával, vagy könyvvel megyek a wc-re. ,)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s