Melyben

Megvagyunk, megvagyunk, köszönjük. Volt itt minden, mint a bucsuban, két pálcáért.

Ez volt pl. akkor, amikor a csípőszűrésre vittük a fiúkat:

2014-03-14_11-04-34_285

Aztán volt a karambol, I. szerint koccanás, nekem karambol, ha a kocsiban van kettő két és fél hónapos csecsemő is. Akik fel sem ébredtek a csattanásra, mert a jobb oldalon voltak mind, szerencsére az autó bal orrával ütköztünk bele egy parkolóból szabálytalanul kihajtó kocsiba, nos, az a karosszéria rosszabbul járt, de leszarom, életemben először tudtam úgy teljes mértékben ignorálni a másik ember érzéseit, hogy az a másik ember előttem állt, kezét tördelve, megsemmisülve. Azért az is komoly szembesülés volt, hogyan reagáltam az első pillanatban: kiabáltam és sírtam. Ezen még dolgozni kell.

A koccanás napján már éppen formálódtak a blogposztok a fejemben, holmi vidámkodások, de utána úgy éreztem, nem ildomos viccelődni. Most, hogy minden rendben bő egy hete, felszabadultam. Persze egy hét szépen kiszívta a színt a vidám kis rongydarabkáimból, vagy nem is volt színük, csak holmi tisztára mosott kis darabok ezek. Az egyik egy álom, azaz félálom, amikor a régi albérletem láttam, teljesen üresen, csak kartondobozok voltak benne, nem tudtam, mi történt, de arra gondoltam a láttán, hogy ez nem az én dolgom, nem az én problémám, már régen nem lakom itt, nem kell vele foglalkoznom, kivéve, ha a gyerek sír tőle. Ezt gondoltam magamban, félálomban, a babák mellett fekve. A másik is elalváskor bukkant fel a fejemben, az a játék, amikor egyikünk éktelen nagy számot mondott, olyasmit, hogy ezermilliócsillió, amire a másik csak annyit ismételgetett, hogy ‘meg egy, meg egy’, és ezzel örökösen győzött. Mondhattunk volna olyasmit is, hogy szorozva kettővel, mennyivel nagyobb lett volna a győzelem, mekkora nagy ugrás lett volna. De nem, ez már túl sok. (Az mind te vagy, de én ki vagyok,)

Tegnap pedig egy csodálatos szombatot kaptunk, kimentünk egy gyerekirodalmi rendezvényre a Károlyi-kertbe. Útközben, egy nagyon furcsa kis kocsmánál (a Síp utca sarkában, a Librivel szemben van a hely, késdobálónak tűnik a nájlon csipkefüggönyével, a saroképület két nagy ablakába egy-egy apró asztalkát tettek két székkel, sosem láttam ott ülni senkit, kivéve most, szombaton) ott ült Bálint, akivel jó ismerősök voltunk évekkel ezelőtt, és aki ilyen verseket ír. A Károlyi kert felé régi főiskolás jó ismerőseimmel találkoztunk, egy azóta házaspárral, a rendezvényen pedig Tamással, aki pedig ilyen verseket ír. I. szóvá tette, hogy senkinek sem mutatom be, kimagyaráztam, igazából magamat sem tudom már bemutatni ezeknek a régi ismerősöknek, hebegek-habogok, nem tudom, mennyire közeledjem, minek örülne a másik, ha magamat kell adnom, azt hiszem, abból semminek. Ezért aztán Tamással elbeszélgettünk, miközben ő gyerekvers kötete kapcsán valami foglalkozáson vett részt, ahol lufikat osztogatott, és hazafelé természetesen mindenkivel még egyszer találkoztunk, a házaspárral is, Bálintékkal is, és mindenkinek bemutattam I.-t, és pár kedves-vidám szót váltottunk, és igazából mindenki örült, ők is.

Marci és Tamás jól vannak, gömbölyűek és néha hisztisek, és miközben látom, hogy nem lesz belőlük pelenkareklám, mert nem úgy szépek, azt is látom, hogy máshogy viszont nagyon.

Na jó, beteszek róluk fotókat, emlékül, legalább magamnak. Kicsit szégyen amúgy is, mennyire nem fotózom őket, a most feltöltött 3 kép az elmúlt egy hónap termésének mintegy 60%-a.

Marci alszik.

2014-03-14_20-30-29_164

Tamás alszik és álmában elmosolyodik.

2014-03-19_14-36-31_485

2014-03-19_14-36-42_319

1 thought on “Melyben

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s