Kétely

Hullámokban érkező szabadidőm van, és még nem tudom meglovagolni a hullámokat. Ellenben kezdek  no nem kipihent, de nem halálosan kimerült lenni. Holmi elméleti kérdésekre jut energiám.

Most éppen arra, hogy mennyire elszomorító, nem, nem is csak szomorú, hanem leginkább ijesztő az a tény, hogy ismeretlen vagyok saját magam számára. Életem jelentős részét kitette az önreflexió, élveztem is ennek a folyamatát, még ha a cél vagy a járulékos eredmény a szenvedés, szenvelgés lett, tehát homokba biztosan nem dugtam a fejem, sőt inkább magasra emeltem, hogy ide nézzetek, mennyire fasza csaj vagyok, belenézek a napba, a szélbe, ilyen ember ez a Lenin elvtárs.

Aztán jön egy átlagos esemény, egy szülés. (Na ez is, a szülés. Hogy én szültem. Hogy én anya vagyok. Ez sem épült még be a képbe. Munka van még vele, például a múltkor megnéztem a Gólyamese filmet a Youtube-on, és a császáros műtétnél elsírtam magam. Elérzékenyültem más pontokon is a film során, de ez a sírás valami más volt.) Szóval az átlagos esemény. És valaki lesz belőlem, lett, akinek a létezését nem tudtam volna megjósolni. Hogy ilyen leszek. Hogy ennyit aggódom, ennyire leszek önző (mert az vagyok, hajaj, semmi álszerénység, semmi túlzás), így meg úgy támad fel bennem az ösztön, a szeretet, a gyengédség, gügyögök, ordenáré vicceket mesélek a fiúknak, rigmusokat farigcsálok, káromkodom miattuk, ez csak egy kicsi bukás a rugi gallérján, ezért még nem kelek fel éjszaka közepén, telik a pelus, persze, de majd a következő ébredésnél cseréljük, jó az ott, szépnek látom őket, virágszirom finomságúnak, reálisan látom őket ragyásnak, koszmósnak, karcos körmökkel, taknyos orral, büszkélkedem, de nem, nem fotózok, ruhácskákat hajkurászom a neten, de újakra sajnálom a pénzt, bezzeg a rotavírus szérumát megkapják, az arcomat keresem bennük, alig várom, hogy megnőjenek, és kiderüljön, mifélék, mintha ez nem azon múlna, “addig” mi történik. Mintha nem kellene addig minden napot élvezni.

Vadidegen figura lettem olyan készségekkel, reakciókkal, elméletekkel, félelmekkel és leszarásokkal, amelyeket képtelen voltam előre látni. Egészen más dolgoktól tartottam, ez az igazság.

Hogyan lehetséges ez? Majd 40 év nem elegendő arra, hogy átlagos, de persze egy élet viszonylatában jelentős esemény hatását meg tudjam jósolni? Miféle ember lennék én balesetkor, háborúban, kit-mit mentenék, lenne-e józan eszem, igen, ilyesmiken gondolkodom, amelyeken utoljára kamaszkoromban. Azt leszámítva, hogy mégsem elméleti kérdés mindez, a fiúk már itt vannak, és sokkal nagyobb dráma történhet egy kóbor földrengéskor, nem kell hozzá csak egy kék foltos kezecske, vérző orr, elegendő az, ha első ijedtemben rossz felé futok, nem feléjük.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s