Nyöször

Rázódik össze minden, mint a frissen töltött kávésdoboz, a végén belefér az egész Omnia. és a kanál is.

Már elhiszem Á. halálát, I. pedig próbálja feldolgozni, ahogy tudja, ez már az ő története. Ami közös: úgy fest, mégsem dől el a kis cég az erdő közepén, tartja valamelyest a sok ráfonódó partner, megrendelő és persze az alkalmazottak, akiknek most össze kell rántani magukat is. Így ahelyett, hogy végre szabadságon lenne I., és készülődnénk, pakolnánk, takarítanánk, hamarosan karácsony, utána meg szülés, szóval ehelyett rendes, sőt még stresszesebb munkanapok, tárgyalások, miegymás. Ám még mindig jobb, mint ha munka és főleg biztos munkaközösség nélkül húzná le I. velünk az első hónapokat. Persze sehogy sem jó, nem kellett volna ennek megtörténnie.

Meglepő volt viszont az emberek Facebook reakciója a halálra. Azt eddig is tudtam, hogy antiszociális vagyok, és csak itt csapatom ki a gőzt, amúgy sehol semmi személyes, a podcastban sem voltam képes utalni a terhességemre, csak amikor már nem volt más mód kimagyarázni a szxünetelést. Emiatt aztán nem tudom eldönteni, a szégyen, amit mások miatt érzek, saját szégyenem, vagy tényleg kínos volt, ami történt. Hirtelen mindenki emléknapot tartott, Á. falára posztoltak olyan fotókat, amelyen együtt voltak, valahogy az került előtérbe, hogy ki-ki miféle kapcsolatban állt vele, természetesen a legjobb barátságban. Nem kételkedem senki őszinteségében, de mégis, ez valahol nem Á., ez a másik ember. Persze akkor mi van, miféle alapon bírálom, ki hogy gyászol? Nem tudom.

Aztán a macska. Apróság, de tegnap már sírtam miatta. (Persze ez mostanság könnyen megy.) Amint abbamarad a kurrogása, és kitalálunk valami időpontot a műtétre, újra kezdi, immár abszurd sűrűséggel. Még a szülés előtt kellett volna megtörténnie a dolognak, egyszerűen képtelenség lesz úgy kisbabákkal itthon lenni, hogy egy őrült állat mindenhez tolja a seggét, mindenre felmászik, szekrények tetejére, polcokra, oda, ahova egyébként soha, a fene tudja, miért, azt hiszi, ott dugdozzuk előle a férfit? A mászkálás még hagyján, de jelöl, paplant, amit mindig is, és ma konstatáltam, hogy az egyetlen télikabátot, amit hordhatok, az most büdös, tisztíthatatlan, viselem, mintha szándékos lenne. A macskahúgy szaga. Ebben megyek be a kórházba. Pazarr.

Egyébként minden közbejövő gond ellenére valahogy tényleg oldódnak a dolgok, lassan elfogy a mosnivaló-vasalnivaló, megsütöttem az összes mézeskalács tésztát, egy-egy újabb zugot takarítunk ki, kerül ajándék a családoknak, talán minden megvan a gyerekfogadásra. Talán el is hiszem.

Viszont nagyon hiányzik a befelé fordulás. Pontosan két hét múlva visz be I. a táskákkal, üres gyomorral, húgyhólyaggal, száraz szájjal a kórházba, ahol betolnak a műtőbe, és ki már úgy jövök, hogy két apró, arccal, körömmel-ujjal bíró lény vált ki belőlem. Most két szikladarabot hordozok, kemények, nyomnak, lassan süllyednek, amikor oldalt váltok, de nem tudom személynek látni őket. Mindeközben valami furcsa büszkeséget érzek, amikor megint minden okés valami vizsgálaton, hamar megvan a pulzusuk a ctg-n, és szép szabályos végig, a súlyuk pedig derekas. Szeretném ezt felfogni, csak feküdni az ágyban, és nem azon töprengeni, megvettük-e ezt, elő van-e készítve az, hanem figyelni lassú hullámzásukat, egyre emberebbé képzelni őket.

Szívem szerint ki sem lépnék a lakásból, I. autóval visz a 2 utcányira lévő bankautomatáig is, minden héten azt hiszem, hogy most már tényleg beszűkült a világom, de minden héttel jobban szűkül. Azért tartogat örömöket a lépcsőház is.

Valaki összecsókolta az ismeretlen címzettnek szóló, postaládáját kereső ELMÜ levelet:

2013-12-19_15-38-08_725

 

A macska lábain pedig igazából mackók vannak:

2013-12-12_01-14-24_934

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s