Varázsdomb 2.

Szóval a kórház.

Voltam én már egyszer egy éjszakát bent, akkor tetőzött az összeomlásom, tragikomikus módon, ahogy ma visszatekintek: sok, erős fóbiám volt akkoriban, a legerősebb a tériszony, és egyik éjjel, ahogy ültem az örökké lehúzott redőnyű, harmadik emeleti (pesti bérház emeletmagasságú) albérletben egyedül, nem bírtam tovább a távolságot a Földtől, felkerekedtem, és elutaztam nyugdíjas pszichológusomhoz, aki úgy ítélte, hogy az erős rettegés a magasságtól, lezuhanástól, emiatt félelem attól, hogy inkább elébe megyek a dolgoknak, szóval mindezek alapján úgy ítélte, hogy veszélyben az életem önkezem által, és szépen bekísért a Lipótba. nem is emlékszem az útra, pánikrohamom volt, ott persze befogadtak, kaptam valahol egy ágyat, sóhajtozó-síró nénik és ki tudja, miféle korú vegetáló lények között, altatót is kaptam, másnap persze kiderült, hogy kispályás vagyok én ott, így csak sima bejárós lettem, nem is tudom, mennyi időre, reggel be, gyógyszer be, gyógyszer be, este valahogy haza, otthon gyógyszer be. Ennyi kórházi élmény elég is volt egy évtizedre. (Ahogy belegondolok, nem is emlékszem, utána voltaképp mi történt a munkahelyemmel, velem, a környezetemmel, lehet, egyszer a saját életem fogom feltérképezni ahelyett, hogy a családi gyökereket kutatnám. Vakondlét.)

A mostani is sok mindennel gazdagított. Vagy csupaszított le éppen.

Először is az időt vették el tőlem. A napok, az órák többé már nem hozzám tartoztak, más tagolta, más döntött róla: reggel 5:30-tól bármilyen nővér, takarító, orvos megjelenhetett, kérdezhetett, vizsgálhatott, és ez akár este 11-ig megtörténhetett. Az ajtó belsejére ki volt függesztve a házirend, próbáltam értelmezni, de a heti, osztályos, napi, nőgyógyászati, miegymás vizitek ütemterveit nem értem fel ésszel. Soha nem tudtuk, mikor is hozzák a  reggelit, a vacsorát, miközben talán minden nap ugyanakkor kaptuk. Mégis, mint a tenger hullámzása, valamiféle ritmus kialakult, de annyi mindentől függött, hogy nem igyekeztünk követni, csak hagytuk magunkat. A szobában eleinte 3 kismama és újszülöttje volt a lakótársam, ők a szülés utáni második naptól a szoptatásokat követték, nekem a görcsoldó adott valami vázlatot, 6 óránként kellett bevennem, de sosem volt ugyanolyan egyik éjfél, egyik dél sem. Aztán a kismamák egyike, másika hazament, jött helyette új, majd egy szintén terhes lány, vele sorközösségben néztük ámulva az újabb napot, újabb éjszakát, ami eltelt, holott soha nem történt más, ha belegondolok, csak vártuk, hogy elteljen.

És elvették tőlem a teret is. Négy ágy a szobában, amelynek ajtaja sosem lehet csukva, minden közös, és minden térbe bárki bármikor behatolhat. Reggel 8 és 12, illetve 15 és 20 óra között volt látogatás, akkor akárki bent lehetett a szobánkban, mindegy, mit tettem éppen – persze ha valami vizsgálat éppen ekkorra esett, akkor ki kellett menniük. Mivel már az első éjjel nem aludtam szemhunyásnyit sem, és a többi éjszaka sem hozott többet, valahogy áttolódtak a kábult-lázas alvásaim a nappalba, néhány órákat tudtam így pihenni, csorgó nyállal, égő arccal, leizzadva, félig lerúgott takaróval ébredni babasírásra, családok látogatására, és mindez helyénvaló volt, hiszen ez egy kórház, ez egy kórterem. Helyénvaló volt, akár a börtönben a bezártság, de ugyanilyen helyénvalónak látszódott a szökési kísérlet is. Néha csak azért mentem el vécére, tusolni, hogy magamra csukhassak egy ajtót, de tudtam, más, egy másik terhes, állandó pisilni vágyó, vagy egy frissen szült, gátsebes sorstárs várakozhat kint, ha hirtelen igénye támad. A harmadik éjjel voltam csak elég bátor, és fedeztem fel végül egy nyugodt zugot: a nővérpult előtt kitett székek között volt két nagyon kényelmes, háttámlás fotel, hajnalban oda jártam ki a Kindlet olvasni, magamban lenni. A barna székek, így hívtam, és meg is mutattam I.-nek egyik látogatáskor, nem hiszem, hogy átérezhette, miféle menedék volt az. Ha már nem ment az olvasás, sétáltam a folyosón, és beláttam a többi kórterembe, ahol a szerencsésebbek aludtak, elvettem az ő terüket, miközben nekem sem lett több. Az osztály bejáratán túl, ahova csak a kávéautomata ígérete csábított (krémcsokoládé, indian cherry drink, pohár nélküli opció), sosem jutottam a hat nap alatt.

És ahogy a Liptban, itt is voltak vegetálók, a légzőmaszkos nő az egyik teremben, a rejtélyes fertőző beteg az egyágyasban, ahova minden nővér kesztyűben-maszkban megy, és máshova kerül az ágyneműje is, valami orosz nő, sosem láttam, mindenről csak más mesélt. Ott volt a drogos lány a mögöttünk lévő szobában, ahova nem sétáltam el, mivel az már túl volt rajtunk. Az a legenda járta, hogy a drogos lány, aki 37. héten járt, de a hasa akkora volt, mint nekem a harmadik hónapban, itt bent is drogozik, ezért vagy másért a baba nemhogy nem nőtt, de elkezdett súlyt veszteni,  már csak 1500 gramm volt (nekem bent az uh-n 2200-t mértek fejenként 33. héten), végül meg is szült, az újszülöttet elvitték koraszülöttet kezelő kórházba, ő pedig le-lejárogatott cigizni továbbra is. Ott volt a katéteres lány, akinél bent lehettek a hozzátartozók éjjel is, emiatt féltem tőle, és megpróbáltam elkerülni, amikor ő is sétált éjjel a folyosón, kezében a zacskója (Billa heute – freut Eucht Leute), amibe a véres cső vezet. Láttam őt is aludni, sosem oltotta le a lámpát, és eloszlott a félelmem, a végén már köszöntünk egymásnak, amikor kereszteztük a másik útját, nagyon szomorú volt az arca, szégyelltem, hogy tartottam tőle. És voltak az osztály másik szárnyáról a klikkben járó idősebb nők, akik mindig elsőként értek oda a csöppnyi kis étkezőbe (asztalok középen egybetolva, körülötte 20 szék, mikró, hűtő, egy könyvesszekrény, benne pár elfekvő latin kötet és Martha Taylor meg Moldova, összesen tucatnyi könyv), és alaposan kitárgyalták a menüt, majd közösen álltak fel, és mentek vissza a szobáikba.

És ott voltak az újszülöttek, akikkel még sosem töltöttem ennyi időt, és az egyiket, akit Ábelnek hívtak, de én titokban elneveztem Antonnak, mint valami tündérkeresztanya, szóval az egyiket, mert nagyon sírt, amikor az édesanyja elment zuhanyozni, fel is vettem, 2 napos baba, csak meg mertem fogni, és elhallgatott, az a szag, nem csak a babaszag, hanem az öblítő, a krémek, a teste illata, az még sokáig hiányzott, azt hiszem, bele fogok hülyülni, ha ketten sírnak mellettem, ahogy sírtak éjszakákon át mások gyerekei, de azért azt is elhiszem már, hogy menni fog ez az egész, és valami ki fog sülni belőle.

1 thought on “Varázsdomb 2.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s