Tegnap rám szakadt a szomorúság. Szinte mindent átadtam a munkahelyemen, és nem is volt semmi extra fennakadás. Sima ügy. Amúgy sem volt sűrű ez a pár hónap a munkahelyemen, legalábbis annak a pozíciónak, aki én vagyok, így jött ki a lépés. Azon kapom magam, hogy nézegetem a céges levelezést, felmerülnek még apróságok, ezt még rendeznem kellene, el fog maradni, holott már más dolga, és be kell látnom, nem varázslat. Rendezi is más.
Itthon már semmit nem tudok kezdeni magammal. Egy kis söprögetés, ruhák bepakolása a mosógépbe. Főzés. Mosogatás, aztán le kell ülni. Minden másban másra szorulok. Már hálás vagyok a szülőknek, ha ételt hoznak. I.-nek folyamatosan köszönöm, hogy ide-oda hurcol, hogy felvesz elejtett dolgokat, lejön velem a sarki DM-ig, és segít hazahozni. Haszontalannak érzem magam.
Ami rádöbbentett arra, hogy életem eddig arra rendeztem be, legalábbis egyik oszlopának tekintettem, hogy hasznos vagyok. Intézgetek, a munkahelyem okán akár éjjel is gép elé ülök, takarítok, bevásárolok, mert itt különben meghalnánk, a világ összedőlne, már megint tőlem kér kölcsön a legkisebb öcsém, anyáméknak megint kiürült a kassza, mondom én, minden összedőlne.
Hát a faszt. Én dőlök össze éppen, és mindenki más boldogan eléldegél. I.-t korántsem zavarja a felmosatlan kő, a család valahogy intézi pénzügyeit, sőt most ők akarnak ezzel-azzal ellátni.
Tegnap a DM-ben a pénztáros előrehívott, aztán amikor a hurka ujjaimmal nem tudtam a visszajárót elpakolni, segített felszedni a földről a szétguruló pénzt. Közben égett az arcom, hogy figyelmet koldulok, holott azért éghetne, mert nem tudom elfogadni szépen, amikor gyenge vagyok, és mások erősebbek.
Erre van most egy szűk hónapom, van mit tanulni alázatból. Utána fordul a kocka, és két ember élete lesz a kezemben, akkor pedig ez tesz gyengévé annyira, hogy továbbra is engednem kell felszedni magam után az aprópénzt.
nimbusz 