Két fiúról

Hétfőn hajnalban, az István kórház előtt egy hatalmas, fényes gesztenyét vettem észre a földön, mondtam is magamban, micsoda korai látogató, aztán döbbentem rá, hogy szeptember 30-a van, az utcaseprők már egy kazal levelet és gesztenyét sepertek el a kerítés sarkába, most ezek a napok jönnek. Én pedig majdnem lemaradtam róla, mert másik időszámítás szerint éltem-élek: a hetek mércéje alapján. Ma, 2-án betöltött 24. hét + 2 nap, azaz ez már a futó 25. hét.

Eleinte nem számoltam, csak úgy mondtam egy hetet, ha valaki kérdezte, kb. ennyi. Aztán persze olvastam a netes fórumokat, barátságos topikokat kerestem, ahol infóhoz, mások tapasztalatához férek, de – ahogy egy másik kanyarban kitérek rá bővebben – ilyen nyugis topik nincs, mindig van horror, igazi horog, amit nem lehet kiszedni, ezért azt gondolja a barom olvasó, majd a damilt követi vissza, hogy a másik végét megtalálva a rettegésnek, sikeresen elszabaduljon. Így sikerült koraszülött témákat átolvasnom, és elkezdtem véresen komolyan venni a dátumokat, Hogyaszongya:

“24. hét

Ha most születne meg a gyermeked, már koraszülöttnek számít, és gondos kórházi segítséggel van esélye az életben maradásra.”

Mindezt a 22. héten kezdtem el számolni, akkor kezdődött el az idő lassú múlása, a napok meghosszabbodása, miközben ezek a napok kiteltek a semmivel, a várakozással, így nem jutott mód másra, mondjuk körbenézni a világban, látni belőle valamit. A legrosszabb az utolsó pár nap volt, akkor félálomban látogattak meg a lidércek, mentőben fekszem, ahol végül azt hazudom, már a 24. hétben vagyok, persze majdnem, hiszen egy napon múlott, de akkor is, mi lesz most, kidobják a magzatokat simán.

Persze rettentő nevetségesnek tűnik ez visszatekintve, főleg mert a babák fejlettsége az, ami alapján megpróbálják őket megmenteni, a kutya nem kérdez tőlem dátumot, de mibe másba lehet kapaszkodni, ha az ember alapvetőpen nem lát mást, csak egy egyre terebélyesebb hasat, amely alatt elvész a stabil talajszint. Nincs napi adat, nincs visszacsatolás, valami formálódik az ember testén belül, de hogy mi az, arra csak tippelések, saccolások vannak, méricskélése adott pillanatnak, no meg immár lökdösődés, mozgolódás, hömpölygés, neadjisten könyöklés, rúgás belülről. Továbbra sem tudom kiverni a fejemből az Alient vagy a Splice filmet. Miféle új testek formálódnak bennem? És ez még csak a test.

Vagy meg kellene találni a lelki stabilitást, és komolyan mondom, már többször megtaláltam, de aztán változott a szín, tekertek a díszleteken, és Konstantinápoly után hirtelen Prágában kellett csillagokat vizsgálnom, mindig van új aggódnivaló.

Ma már koraszülöttek lennének a fiúk, nem vetélés, de még ki kellene húzni a 28. hétig, hogy legyen stabil esélyük az életre úgy is. Nincs más okom erre a rettegésre, mint a statisztika, az ikrek 40%-a koraszülött. Tegnap az ultrahangon egészségesnek tűntek, amit lehetett, megmért a doki, szerinte minden okés. Az egyik fiú 650 gr, a másik 750, nekem soknak tűnik a különbség, szerinte ez nem gond, az egyikőjük kövérebb, a másiknak rövidebb a lába (wtf?). Másrészt persze ez a súly is csak saccolás, a képernyőn jól-rosszul látható és gyorsan centizhető számokból képzett valami. Két hét múlva lehetnek megint szinte egyformák (20-30-40 gr különbség mindig volt köztük).

Ez a különbség is meglepő, elvileg azonos a genetikai készletük, klónok, mondja I., de hiába nőnek ugyanabban a méhben, máris eltérnek egymástól. Az egyikőjükről készült 3D-s portré, néha megnézem, és így kezdem elhinni belül is, hogy a lökdösődés nem csupán biológiai folyamat, nem csak számokat, adatokat, heteket kell elérnem, felmutatnom, hanem itt valaki van. Elképesztő. A másik fickóról nem készült fotó, mert a köldökzsinór mögé bújt, és hiába taszigálta meg a hasam a doki, mint egy tányérra borított zselét, nem lebbent arrébb a madzag. Lehet akár Zoidberg feje is, mondjuk a keze legalább nem rákolló.