Meg a bárányfelhők

Egyébként lustán eltelnek a napok, új felismerés, hogy a családom mennyire törődik velem, rendszeresen hívnak, hogy vagyok, pl. apám (akinek egyébként szépen gyógyul a lába, már nem kell kötözésre sem járnia) az imént a telefonba elárulta, hogy nagyon izgul, én meg kicsit örülök, mert persze jól esik, illetve látom már, hogy nem csak a sétazónám lett nagyon aprócska, hanem a szociális köreim is, mert hol alszom, hol vizsgálatokra járok, hol dolgozgatok, hol próbálok tervezni, milyen bútort hova, és hol lehet koraszülött pelenkát kapni, ha úgy alakulna, szóval befordultam, szemben a köldökömmel. De ez az érdeklődés azzal is szembesít, ha már köldöknézés, hogy én bezzeg nem hívtam fel sógornőimet, hogy vannak, mert sajnos tényleg nem tudtam, hogy a terhesség ilyen dolog, ami miatt mindig lehet izgulni, és ennyire kifordítja-befordítja az ember életét, és sajnos nem volt elég empátiám hozzá, hogy mégis sejtsem, pedig egyik sógornőm is idősen szült, idősebben, mint én most, igaz, nem első gyereket, és nem rögtön kettőt.

És linkóci testvérem meglátogatott (persze csodák nincsenek, most éppen munkanélküli, de egészen emberi léptékű tervei vannak, kertépítő akar lenni, ehhez vásárolgat ezt-azt), és egy abszolút értékelhető üveg borral lepett meg, amit el fogok szépen fogyasztani 2 hónap alatt, ha addig bírja. Pl. hétvégén meg is kezdjük, megünnepeljük, hogy immár a harmadik trimészterbe lépek, ami valójában csak kedden kezdődik, és nem is tudom, miféle határ, talán a koraszülöttek esélyei voltak valamikor innen mérhetőek?

Közben elkezdtem virslisedni, az ujjaim különösen, mint amikor az ember nyáron sokat sétál, aztán más összezárni az öklöt, mintha boxert viselnék, így aztán nem hordom a régi gyűrűm, amit már 21 éve hordok, amióta apám összecsencselte az ukrán egyetemistákkal, akiket, illetve még néhány színesbőrű diákot is anyám ismert, mert a dékáni hivatalban dolgozott, és ezek a furcsa idegenek kiskorunkban ott iszogattak néha nálunk, és gyűrű maradt utánuk, meg olyan gyerekjáték, amivel falapba lehetett képet égetni, ez azóta elveszett, ahogy a csillag alakú kisfülbevalóm is, pedig nagyon büszkék voltak rá a szüleim, és sokáig kellett hazudnom, hogy megvan még, holott eladtam rafinált, azóta (sőt már jópár éve) alkoholista volt osztálytársnőm segítségével a kerepesi lengyel piacon egy nagyon gyanakvó, de mohó nőnek, mert elfogyott az ösztöndíjam az albérletre, és nem láttam más megoldást.

Már ruhákat is kaptunk, egész szatyrokkal, a legutóbbi adagban némi kislámnyholmi is akadt, kötött, rózsaszín, gyöngyös-csillogós kis sapka például, amit amikor felmutattam I.-nek, a macska elnyávogta magát, mi pedig pontosan tudtuk, mire gondol a másik, arra amire mi magunk is, nevetnünk kellett, de tudtuk azt is, hogy még várni kell a megfelelő alkalomra, végül én kaptam el tegnap, amikor az állat félálomban bambult (jó látni, hogy úgy ébred, ahogy mi, lassan, maga elé bámulva). Szóval gonosz emberek vagyunk, de igenis nagyon jól szórakozunk.

2013-10-15_23-26-29_77

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s