Jóvanmostmár

Nyilván megint a terhesség a téma, megint holmi kirohanás.

Szóval volt az első trimészter, nem éreztem jól magam, émelygés, betegségérzet, miközben semmi nem látszódott, senkinek nem akartam beszélni róla, de már macerás volt lemenni egy kocsmába, elutasítani az alkoholtukmálást, arrébb ülni a cigifüsttől, lelépni 9 után bárhonnan, közben rettegni, megmarad-e, de közben sokszor, éppen elégszer elöntött a boldogság, a karácsony öröme, hogy most rohangálok, csomagolok, tervezek, és jól kiköltekezem, de milyen jó lesz már, ha egyszer fény derül a meglepetésekre. És mindenhol azt olvashattam, hogy majd a második trimészter lesz a nyugalom időszaka, erőgyűjtés a harmadikra, ami aztán szívás, igazi terhesség, vizesedés, bálnásodás.

Most, a második közepén tele lett a tököm. Számos vizsgálatra elmentem már. Vérvétel, vizelet, ultrahang, toxoplazma, szív ultrahang, jártam a védőnőnél (már csak egy pecsét hiányzik, és immár jogosult leszek az állam csecsét szívni, és egyszeri támogatást kérni szülés után). Már nagyok a fiúk, ami eddig két foltocska volt, most komplett gyereknek tűnik, az ultrahangon fésűszerű bordák, legyezőszerű ujjak villannak fel, ahogy a finom csontozat áttetszik a testükön. Szóval van mit nézni, mérni rajtuk. Emiatt aztán nézik és mérik is őket, és jönnek a riogatások. Értem én, az ikerterhesség eleve veszélyeztetett, az egypetéjűeknél még magasabb a gondok aránya, a szülés nem is 40. hétre lesz betervezve, hanem 37., ha minden jól megy, de készülhetek a koraszülésre, azaz örökösen figyelhetek arra, hogy mit tegyek, mit tehetek ellene. Amúgy 24. hétől számít koraszülésnek a dolog, addig vetélés.

A riogatás. Oké, elmentünk a sima uh-ra, és jött ez a magzatvíz duma. De hogy mit jelent most, mit jelenthet később, azt nem mondta el a doki, én szedtem össze okosan a netről –  csupa rettenet és borzalom. Aztán kontroll, ahol már több adatot kaptunk, de addigra bejelentkeztem a szív ultrahangra. Ami megvolt tegnap, mindkét fickó egészséges és virgonc, de. A doki már a beköszönéskor azzal nyitott, hogy hol is fogok szülni. Itt meg itt. Hát – mondta szigorúan, jelentőségteljesen a szemembe nézve -, kívánom, hogy ott szüljön! Kívánom! Paciens már retteg. Miért is? Hát mert ott nincs koraszülött osztály, és ez azt jelenti, hogy minden oké. Aztán már vizsgálat alatt a másik kérdés: még dolgozik? Persze, jóhogy. Még élnék. Ajaj. Paciens megint beszarik. Miért is? Mert sok ez a magzatvíz, így bizony feküdni kellene. Mennyit? Hát, pár hetet legalább. Minimum. Ismét jelentőségteljes tekintet. De hát fél hete voltam másik uh-n, az ottani doki szerint nem kell feküdnöm? Akkor is ennyi víz volt. Nem értem ezt, csak megint itt a para, hogy szégyelljem magam, rajtam áll minden, tessék szépen megtenni, amit kell. Szóval most megyek a nőgyógyászhoz, aki már a 12. hétnél csóválta a fejét, hogy Gabriella, ez nehéz lesz, ajaj. És ahogy az eddigieknek, neki is fizetek, mint a katonatiszt. Mindez nem a pénz miatt zavar, hanem bocs, innentől úgy érzem, hogy nem a leterhelt egészségügyi dolgozót baszogatom egyszerű kis gondjaimmal, hanem valakit, aki mondhatni szerződésben bevállalta, hogy adja idejét – a tudása legjavát kifejezést visszatöröltem, mert nyilván erre törekszik minden egészségügyi dolgozó is, max. a körülmények nehezítik, gátolják.

Tényleg elfogadom, hogy nehezebb ez a terhesség. De nem lehetne tisztességgel tájékoztatni? Mi lesz nehéz, mire készüljek? Mi lenne, ha kapnék egy komplet képet a jövőről, elágazásokkal, lehetséges pontokkal. Még könyv sincs a témában, ma szereztem be egyet, amit nem orvosok, hanem ikerterhesek állítottak össze, ennyi. Az is nagyszerű darab, mert habár ebook, de hivatalosan éppen Kindle-re nem tolható fel.

És igen, nyomaszt roppantul, hogy most esetleg beszűkül az életem, hogy itthon ragadok, szigorú pihenésbe szorulva, és ez semmi, ez nem a hajtás a szülés után, ez a nulla, a sorozatdara, a könyvolvasás, a laptop ágyba beszuszakolása, a folyamatos tépelődés, hogy dolgoznom kellene, cserben hagyok másokat, leépülnek a kapcsolataim, leroggyan a lakás.

A nyaralásból hazafelé, azaz a klinikára tartva felvettünk egy stoppos hölgyet, akiről kiderült, hogy kismama jógát oktat és dúla. Persze szóba került a várandosság, és akkor éppen elég sírós is voltam, említettem neki, hogy valami gond miatt megyünk kontrollra. Akkor mondta, hogy amikor előjön egy probléma, érdemes elgondolkodni, hogy milyen feladatra akar késztetni ez az új helyzet. Min kell dolgozni. Jött utána holmi kineziológia és családállítás ötletekkel is, de azok igazán távol esnek tőlem, viszont ez a munkálkodás, ez megragadott. Ahogy az is, hogy honnan keveredett elő éppen egy dúla aznap. Kevés hitem van kevés dologban, de az ilyesmit sosem gondolom puszta véletlennek. Akkor meg is találtam valamit, és forgattam magamban, dolgoztam vele, talán még nem tudtam úgy átvilágítani, akár az ultrahang minket, de ha megtörténik, lejegyzem. Most, ahogy ezt a bejegyzést írom, megint felötlött bennem valami új gondolat, és ahogy holnap nem ultrahangra megyek, hanem immár visszatérünk a régi jó nőgyógyászati vizsgálati formához, úgy kell most a meglévő utakat bejárni, és körbenézni ott, ahol már régen tettem.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s